Garderie familiale – családi bölcsi

Január negyedike van: azaz ma reggel visszatértünk a megszokott kerékvágásba: munka, iskola, garderie (ejtsd: gárhdörhi).
Majdnem jubilálunk is, hisz a 3 éves kislányunk kb. egy évvel ezelőtt kezdte meg a garderiet!

cpeIsmerősöktől hallottam, hogy a ’80-as évek elején azzal a problémával kellett szembenéznie Québecnek, hogy a nyugdíjasok száma nő, míg az újszülötteké csak csökken. Hogy valami változás álljon be minél előbb, meghosszabbították az édesanyák számára a gyerekneveléssel otthon tölthető időt, lehetővé tették az apukák számára is, hogy 5 hét apaszabadságuk legyen az első évben valamint CPE-ket (szépéö) hoztak létre. A CPE az az oktatási intézmény, ami iskolakezdés előtt fogadja a gyerekeket.

A reform úgy látszik megtette a hatását, mert egy idő után már kevésnek bizonyult az újonnan alapított állami bölcsi és óvoda, hisz jelenleg is évet, éveket kell várni, hogy valaki bekerüljön egy-egy jobb helyen lévő CPE-be.

A hiány enyhítésére és új munkahelyek teremtésére nagyon alkalmasnak bizonyulnak jelenleg a családi bölcsik-ovik, azaz a garderiek.

Aki ilyet szeretne működtetni, annak egy összetett tanfolyamot kell elvégeznie, majd szigorú előírásokat betartva otthon nyithat egy garderiet. A napi díj kevesebb, mint a minimál béres fizetés egy óra alatt megkereshető összege… az állam a többit kipótolja. Viszont ha megy a gyerek egy adott napon, ha nem, ezt az összeget akkor is ki kell fizetni! Az ár tartalmazza a tízórait és uzsonnát (collation-kolászion) és az ebédet is. (dîner- diné a québeci franciában)

franglais

Taminak is ilyet kerestünk a közelben: érződött rajta, hogy hiányzik neki a társasági élet, hisz kevés gyereket ismerünk az ő korosztályából, inkább idősebbeket. Plusz gondoltuk, hogy abban a korban van még, mikor  kemény magolás nélkül van esélye arra, hogy “felszedjen egy kis nyelvismeretet”.

garderieke

Mikor felmerült az ötlet, hogy garderiebe menjen, akkor sokat tanakodtunk azon, hogy franciát vagy angolt válasszunk-e. Itthon főleg angolt hall (a magyar mellett persze), mert a fiúk angol iskolába járnak és az ismerőseink között is több az angol nyelvet használó, mint a franciát. Így ezzel a nyelvvel akkor már barátkozott. Ennek ellenére, mi végül a francia mellett döntöttünk…. Igaz, nagyon féltünk, hogy mi lesz, ha épp az ellenkezőjét érjük el, és majd keverni fogja a nyelveket, hisz akkor még magyarul se tudott teljesen tisztán beszélni. Mi lesz, ha az angolból és a franciából egy harmadik nyelvet “eszkábál össze” magának??!!

Reményekkel és kétségekkel tele, de sikerült az interneten találnunk egy francia családi bölcsödét a közelben, ahova épp felvétel volt. Lehetőségem volt a beszoktatásra és így jobban megismerhettem a ‘rendszert’ is.

Először fél naposnak szerettem volna beíratni, de itt ilyen nincs. Még azon is meg vannak lepődve, hogy délután négykor megyek jelenleg érte, mert annyira természetes számukra, hogy a nagyobb gyerekek is (hatodik osztály végéig biztos) napköziben vannak minimum délután 5-6 óráig.

leashA kislányunk nagyon szereti ezt a családi bölcsit, ahol hatan vannak a csoportban – négy különböző országból –  és egy felnőtt vigyáz rájuk. Mivel családi háznál van, olyan, mintha otthon lennének, vagy nagymamánál. Délelőtt rengeteget játszanak, rajzolnak, énekelnek, báboznak, gyerek jógáznak, jó idő esetén kinn vannak vagy a házhoz tartozó kis udvaron vagy pedig a közeli játszótéren.
Nekem újdonság volt, hogy sok állami óvodának, bölcsinek nincs saját udvara, hanem a közeli parkokba, játszóterekre viszik ki a gyerekeket napi szinten. Olyan kis viccesen néznek ki, mivel ilyenkor 10-12 kisgyerek össze van kötve egy közös vezető kötéllel. Viszont nagyon biztonságos, mert így biztos senki nem szalad az úttestre vagy szökik el. Persze, sokkal lassabban is haladnak, mert ha egy gyerek elesik, akkor lehet borul a sor 🙂 .

miniwagonSok magán garderienek sincs udvara, így a játszóterek, parkok, amiből nagyon sok van Montreálban, népszerűek. Nekik könnyebb kijutni 5-6 gyerekkel: direkt erre a célra készült babakocsikat lehet vásárolni, amibe 4 vagy akár 6 gyerek is belefér, vagy pedig kis húzható vagy épp tolható kocsin (miniwagon) utaztatják ki az óvó nénik a legkisebbeket.

Nagyon hálás vagyok a jelenlegi óvó néninek, aki igazán lelkes és nagyon lelkiismeretes. Neki köszönhetően Tami úgy tanulja a québeci franciát, mint a magyar nyelvet velünk. Először csak hallgatta, hallgatta, hogy mit is karattyolnak neki – mint például minden kisbaba, mielőtt megszólalna otthon az anyanyelvén.

Nagyon büszkék voltunk, mikor ezután következő lépésként szép lassan megértette az utasításokat: gyere ide, tedd oda, egyél, igyál stb.
Jelenleg pedig kezd szavakat, rövid mondatokat mondani, azaz beszélgetni. A sok foglalkozásnak köszönhetően pedig itthon a család örömére annyit énekel, hogy most már akár kórusban is nyomhatjuk a francia ABC-t 🙂 .

IMG_1890Mi az eddigi tapasztalatunk a 3 nyelv párhuzamos tanulásával kapcsolatban? – az első fél évben volt hatása a franciának a magyar kiejtésére. Átvette a francia intonációt, és noha én imádom a francia nyelvet, és kimondottan a hanglejtését, de a saját anyanyelvemet francia kiejtéssel hallgatni a saját gyerekemtől idegölő volt!! Még a magyarul nem tudó barátoknak is feltűnt, hogy Tami nem azt a nyelvet beszéli, mint mi…  Szerencsére ez nyár végére eltűnt és most már teljesen stabilan beszél magyarul, HELYES kiejtéssel és hanglejtéssel 🙂 .
Azt is megfigyeltem, hogy nem keveri a két idegen nyelvet: ha franciául szólok hozzá, úgy válaszol, ha pedig angolul, akkor angolul igyekszik, vagy ha nem megy akkor magyarul. Eddig nem keveredett a kettő, és reméljük ezután se romlik majd a helyzet!

“Bocsánat, hogy zavarlak, csak meglepetést hoztam Neked…”

naplo

Jól hangzik, igaz? Ezzel a mondattal kopogott be ma délután az ajtón az egyik dél-koreai barátnőm. Hát mit lehet erre válaszolni?!
– Te sosem zavarsz! Pláne, ha még egy ilyen szépen csomagolt meglepetés van a kezedben :).

Hogy miért kaptam? – egyszerűen azért, mert ki akarta fejezni, hogy sajnálja, hogy mostanában nincs annyi ideje, hogy közösen csináljunk ezt-azt, de nagyra értékeli a barátságomat és azt, ahogy a gyerekeivel viselkedem… Azt is elmondta a kb. 65 másodperces látogatása alatt a bejárati ajtó előtt, hogy most már téli szüneten lesz.

Kaptam egy csodálatosan szép 2016-os határidőnaplót és egy képeslapot. Mindezt becsomagolva egy olyan hímzett csomagolópapírba, amilyet előtte még sosem láttam.
Hát mondanom sem kell, hogy nagyon megörültem, és egyből írtam viberen, hogy remélem lesz időnk kávézgatni majd!

Több dél-koreai barátnőm is lett az elmúlt másfél év alatt.

koreatownKik ezek az anyukák, és mit csinálnak itt a világ másik végén?
Tanuló vízummal érkeznek Kanadába, leginkább Torontóba nyelvet tanulni. Ez azt jelenti, hogy az édesanya – az esetek 90%-ban Ő jön a gyerekekkel – köteles napi szinten nyelviskolába járni kb. reggel 9-től délután 4-ig, amiért elég busás összegeket kérnek el a nyelvsulik… Cserében a gyerekeik járhatnak ingyen angol nyelvű iskolába – szintén nyelvtanulási céllal. Mindeközben édesapa otthon dolgozik, és fenntartja a családot – csak mindezt 11 ezer kilométerrel távolabb teszi, körülbelül 2 évig, mert a legtöbbjük két év után költözik vissza a gyerekekkel.

Elmondásuk szerint Szöulban egyre nagyobb szükség van nyelvtudásra, mert anélkül lehetetlen jó állást találni, már most is, és mi lesz, mire az Ő gyerekeik dolgozó sorba kerülnek! (Ugye-ugye?! Mindig mondom, hogy tanuljunk nyelveket! :))

Hogyan ismerkedtünk meg?
iskolabuszPersze, hogy ennek is az iskolához van köze!! (néha úgy érzem, hogy az egész életünk az iskola és a tanulás körül pörög – nem mintha zavarna….)
Tavaly szeptember elsején, mikor büszkén és remegő szívvel kísértük le a fiúkat az iskolabuszhoz első nap, nagyon meg voltunk lepődve, hogy a buszra kb. 18 koreai gyerek szállt fel és 2 európai-magyar…. A gyerekeket kikísérő szülők pedig csak anyukák, meg mi… Inkább éreztük pár percre magunkat Ázsiában, mint Észak-Amerikában!
Az ilyen gyerekeket kikísérős-hazaváros alkalmak során elkezdtünk beszélgetni és a többi már jött magától.

Az is kiderült, hogy pont egy olyan épülettömbbe költöztünk, aminek a fenntartója leszerződött egy olyan koreai ügynökséggel, aki tanulóvízumos anyukáknak biztosít szállást, amíg itt tartózkodnak, hisz ez az épület közel van azon kevés angol nyelvű iskolák közül az egyikhez, ami Montreálban található (ne felejtsük, hogy Québecben vagyunk, ahol elsődleges a francia nyelv, csak Montreál kiemelkedően kétnyelvű város), valamint olyan távolságban van az iskolától, hogy iskolabuszos szolgáltatásra is jogosultak a házban lakó tanulók.

download (1)Ezek a barátságok sok mindent tanítottak nekem. Az egyik legfontosabbat, hogy lehet ugyanazt a nyelvet beszéli két ember – mindegyikünk esetében az angol a tanult nyelv ugye, amit beszélgetéseink során használunk – de a kulturális különbségek miatt sokszor nem teljesen értjük meg egymást. Annyira más világból érkeztek ők és mi vagy én, hogy más a gondolkodás módunk, más elveink vannak, más dolgokat tekintünk egyértelműnek. Mások az értékrendjeink, a viszonyulásunk a világhoz, egymáshoz.

Csak abba az alap szituációba gondojunk bele, hogy mikor fog Magyarországról elköltözni egy anyuka a gyerekeivel pl. csak Londonba, hogy angolul tanuljanak, míg apa otthon marad és tud annyit keresni, hogy így is fenntartja a családot? Vagy egy másik kérdés a témával kapcsolatban – tudom, nagyon sok felmerülhet, ha elgondolkodunk rajta egy kicsit: mikor válik szét egy család két évre, hogy tanulás miatt külön éljenek? Nekik ez természetes.

Szerintem a poszt legelején elhangzott beszélgetés is olyan tipikus:

  • Mindenért elnézést kérnek, mindenért!
  • Ha nincs előre pár nappal lefikszálva a találkozó, akkor nem lehet csak beugrani egymáshoz… beszélünk pár szót az ajtóban, és hiába hívom, nem jönnek be… Viszont ők se erőltetik a dolgot, ha csak én ugrom át valamiért – a résnyire nyitott bejárati ajtóban kommunikálunk.
  • Elsődleges „szeretetnyelv” ha szabad használnom ezt a kifejezést: az ajándék.
    Ez nagyon sok fejtörést okozott nekem: néha nem értettem a kapcsolatunkat. Ha én szerveztem valami programot, pedig szerveztem jócskán és sokfajtát, akkor örömmel jöttek, jól érezték magukat, haza se akartak menni. Utána meg rettenetesen hálásak voltak érte. De ha én nem, akkor személyes érintkezés szinte semmi….

coffee1Végig gondoltam a többi kapcsolatomat, barátságomat és rájöttem, hogy nekem a legfontosabb az együtt töltött idő. Persze, örülök az ajándékoknak is, de ha valaki azt mondja, hogy üljünk le egy kávé mellé vagy menjünk ide vagy oda, az számomra mindennél többet ér!
Volt olyan időszak, mikor azt hittem, hogy lehet csak a terhükre vagyok. Tényleg jól érezték magukat velünk? Akkor most miért nem hívnak vissza hozzájuk vagy ajánlanak fel bármi programot? Most akkor mi van??!!!

És általában ezeket a gondolatokat zárta az, ami ma is megismétlődött.

gift(szeretünk, barátok vagyunk, tessék ajándék…) Ezt így kellett elfogadnom: ezért ha pl. valami project-munkás lecke van az iskolában, akkor evidens, hogy a csapat minden tagja nálunk van és itt együtt küzdünk rajta (és még az a felkiáltás is benne van, hogy nekünk van elég gyors netünk – haha). Vagy nálunk vannak kisebb partyk, játszódélutánok vagy én találom ki, hogy menjünk el együtt valahova. De már tudom, hogy nekik ez nem teher, sőt örömmel jönnek, és akkor már aktívan részt is vesznek, csak kell nekik egy kis kezdő ’lökés’. 🙂

Tehát jövő héten, mikor hivatalosan is kitör a szünet, meghívom a barátnőmet kávéra és a gyerekeket játszani! És kitaláljuk, hogyan is fogjuk majd illően, közösen, a többi koreai barát családdal elbúcsúztatni a 2015-ös évet itt Kanadában!! – persze, én már tudom nagyjából a forgatókönyvet, már csak őket kell belecsiszolni! 😉
Remélem, sikerül is majd, hisz az eddig megismert dél-koreai anyukákról – mégha persze másképp is gondolkodnak bizonyos helyzetekben,- azért csak azt lehet mondani, hogy nagyon kedves, segítőkész, megbízható, szimpatikus emberek.