Ülök a nappaliban az asztalnál. Közben nézem a két kicsit – 8 és 4 évesek-, ahogy önfeledten játszanak, építenek a szőnyegen…. és azon kapom őket, hogy már nem magyarul beszélgetnek egymás között játék közben… Hanem automatikusan, gondolkodás nélkül használják az angolt. Főleg az idősebbik…
Be kell valljam, kicsit büszke vagyok! Hisz ez volt a célunk, mikor 2 és fél éve útra keltünk! De másrészt meg is lepődöm rajta és kicsit meg is ijedek! Hisz még csak 2 és fél év telt el!! És itthon a család főleg magyar nyelven beszélget… Ennyi idő is elég nekik, hogy el kezdjen dominálni a gondolkodásukban egy másik nyelv “a másik nyelv”?!
Miközben merengek, eszembe jut a nagyobbik fiam is. Csak 3 napot volt sítáborban az iskolával, de mikor hazajött, voltak szavak, amik nem jutottak eszébe magyarul, miközben mesélte az élményeit…

Eljátszom a gondolattal, mi lenne a helyzet nyelvi téren, ha végleg letelepednénk Kanadában?

Vajon az unokám tudna majd magyarul?
Gondolkodjunk logikusan!
Montreálban akkor érvényesülhetsz igazán, ha kétnyelvű vagy- azaz beszélsz angolul és franciául is. A gyerekeim esetében természetesen MÉG – mondom, még -, ott a magyar nyelv. Harmadikként vagy elsőként? Most ezt ne részletezzük…
Milyen esély van arra, hogy magyar párt találnak, keresnek maguknak itt a világ másik felén??

Tegyük fel, így lesz. Akkor 3 nyelvet beszél majd a leendő gyerekük.
De – és szerintem, ennek van nagyobb esélye -, ha az apuka vagy az anyuka más nemzetiségű, akkor képbe kerülhet-e egy negyedik nyelv?? Lehet-e négy nyelven beszélni??
Lehetni biztos lehet, de lássuk be, hogy nem az angol és a francia kerülne háttérbe… Vagy lehet, maradna csak a francia és csak az angol??

Maximum egy-két szó anya és apa anyanyelvén?
Elgondolkodtató és kicsit szívbemarkoló is… Leszünk mi a nagymami és nagypapi, akik Magyarországról jöttek valamikor? És repesnem kell majd a boldogságtól, ha az unokám ki tudja majd mondani magyarul, hogy nagyi és nem granny-nek hív?

Vagy ennek 20 év múlva már nem is lesz jelentősége??
De azt hiszem, igen!
Milyen szerencse, hogy nem csak én gondolom így! Hanem rajtam kívül sok olyan magyar, aki az ország határain kívül él! És milyen szerencse, hogy nekik, nekünk is van lehetőségünk arra, hogy találkozzunk magyar előadókkal, művészekkel, akik szívügyüknek tekintik azt, hogy a magyar kultúra, művészet, irodalom, történelem elérhető lehessen bárki számára – akár azoknak is, akik több száz vagy ezer kilométerre laknak “otthon”-tól.

Igény van rá. A közönség adott. De kellenek olyan emberek is, akik elhozzák a műsorokat, előadásokat nekünk.

De hogyan jut valaki eszébe az, hogy hivatásának tekintse a magyar nyelv, irodalom, történelem eljuttatását a határainkon túlra is?

Erről szeretném kérdezni Tóth Péter Lóránt vándorverselőt, rendhagyó irodalomtanárt – ha szabad így szólítanom -, aki februárban 2 hetet töltött Kanadában, hogy hat városba is eljuttassa többek között József Attila szavait.

1) Péter! Honnan jött a gondolat, hogy nyakadba vedd a világot, kimondottan a Kárpát-medencét, és több száz magyar iskolát, közösséget látogass meg rendhagyó irodalomóráiddal két év alatt?

Polgári hivatásomat tekintve testnevelés-történelem szakos tanár vagyok. 2003-ban végeztem az akkori ELTE TFK-n, s rögtön munkába is álltam egy – szülőhazámhoz – Kunszentmiklóshoz közeli kis faluban, Szalkszentmártonban. Itt négy tanévet töltöttem. Később „haza” jöttem, és alma matereimben, a Varga Domokos Ámk-ban hat, míg a Baksay Sándor Református Gimnáziumban kettő tanévet töltöttem el.

A versekkel gyermekkoromban ismerkedtem meg, tulajdonképpen az anyatejjel szívtam magamba a magyar irodalmat, hiszen édeseanyám rengeteget mesélt nekem és a két öcsémnek. Gyerekkorunkban sokáig laktunk testvéreimmel egy szobában, így az esték egy nagy mesebeli közös utazássá nőttek. Anyukám szerint már egy esztendősen kivűlről és beszédhiba nélkül mondtam el az „Öreg néne őzikéjét”.

Általános isklában pedig Bődi Szabolcs személyében olyan magyar tanárom volt aki megismertette és megszeretette velem a vers – és mesemondást. A Sors szépsége, hogy Szabolccsal – aki 12 évig volt Kunszentmiklós polgármestere – „…az égre írj, ha minden összetört!” című Radnóti Miklós életéről szóló verszínházi előadásunkat azóta közel félszáz településen mutattuk be Magyarországon és a határon túl.

Aztán középiskolás koromtól kezdve már nem mondtam, nem indultam versenyeken. Jött egy nagy szerelem, a kosárlabda s ez a játék a testnevelő tanárság felé terelt. Igaz, a verseketől nem szakadtam el, hiszen saját kedvtelésemre tanultam – főleg – József Attila szövegeket. 2008-ra össze is állt egy előadásnyi anyag, s én akkor megkértem azóta kedves atyai jóbarátomat, Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen színpadra vinni azokat a verseket és prózákat. 2009-től pedig újra elkezdtem indulni országos versmondó versenyekre. Később, első előadói estjeimmel pedig utazni kezdtem Délvidék és Kárpátalja irányába. Tulajdonképpen visszaszippantott a versmondás. 🙂
2015 nyaráig párhuzamosan éltem az életem tanárként és versmondóként. Végül 12 év tanítás után döntöttem úgy, hogy a versmondásnak szentelem az életemet. Egy bizonytalan, akkor még főleg kiszámíthatatlan út mellett döntöttem, de nagyon vonzott szószerint az Út, hiszen nagyon szeretem a Kárpát-medencét: a Világ e gyönyörű szegletét, természeti, történelmi és irodalmi kincseit. Meg akartam ismerni Petőfi hazáját, s nyomaiban lépkedve nem csak egyszerű turista szerettem volna lenni, hanem vinni is szerettem volna, adni. Adni ezeket a pódiumműsorokat és rendhagyó irodalom órákat.

 

2) Azt mindannyian tudjuk iskolai emlékeinkből, hogy kb. milyen egy “szokásos” irodalomóra. Milyennek kell elképzelni egy történelem-testnevelés szakos tanár feldolgozásában a “rendhagyó irodalomórát”?

Minden előadás összeállításánál fontos számomra, hogy a ma élő diákok párhuzamot tudjanak húzni a saját életük és a téma között. Kettő rövid példa:

A „Vasútállomás” című előadásomban sokat mesélek a gyerekeknek József Attila nehéz gyerekkoráról, a nélkülözéseiről. S hogy a sok viszontagsága közepette is próbált előrelépni: a szegénységből való kiutat a tanulásban és az olvasásban, önmaga képzésében látta. Beszélek a hallgatóságnak Attila istenes, Istent-kereső verseiről. Fontosnak találom a Költő egy másik oldalát is megmutatni, nem csak amit belénk is sulykoltak: a kommunista, az őrült ember, aki végül a balatonszárszói vasútállomáson vet véget az életének. Nem! József Attila is szerette az életetet, állandóan szerelmes volt, s belelátott olyan emberi és égi titkokba, amelyekbe csak a zsenik kaphatnak bepillantást. Az ember közeli Költőt igyekszem megmutatni nekik, bíztatva őket arra, hogy ahogy József Attila tehetséges volt a költészetben, úgy a mai gyerekek is tehetségesek – bármi másban. Előadásomban bíztatom, bátorítom őket, hogy higgyenek, bízzanak jobban önmagukban. Hiszem, hogy ezek nem elcsépelt és közhelyes gondolatok, mert a Világ azért tart jelenleg arra amerre, mert az emberek nem tanulják meg – elsősorban – önmagukat elfogadni, önmagukat szeretni.

Másik, 100. előadás közelében levő „Forr a dal már!” című rendhagyó történelem és irodalom órám a „pesti srácokon” keresztül közelít az 1956-os eseményekhez. Hiszen a diákok voltak a forradalom és szabadságharc mozgatórugói. Itt is fontos az üzenet: mit tehetnek ők, a mai fiatalok, hogy se nekik, se az ő gyerekeiknek ne kelljen soha többé fegyvert fogni a szabadságért.

Természetesen nem maradhatnak ki a versek sem. Azt gondolom, hogy a mai fiatalok is szeretik a verseket, kíváncsiak rájuk. Én azon igyekezem, hogy a diákok és a költemények minél jobban összeismerkedjenek és barátságokat kössenek.

Témáimnak van felnőtteknek szóló előadás változata is. Pódimumműsoraimban, versszínházi estjeimben egy-egy költő versei és prózái szerepelnek „csak”.

3) Én a montreali előadás alatt és utána a torontói magyar rádióműsort hallgatva, azt szűrtem le, hogy nagyon is van igény ezekre az előadásokra, órákra. Te ezt hogy látod? (elégedett vagy-e az eddigi célállomásokkal, vagy vannak szó szerint “más irányú” terveid is, gondolok itt pl. Nyugat-Európára?)

Az elmúlt pár évben Zágrábtól Kassáig, Beregszásztól Csíkszeredáig, Újvidéktől Kolozsvárig, Torontótól Prágáig több mint 150 településen jártam, több mint 300 előadással. Nagymúltú városi líceumoktól kezdve a legkisebb falusi iskolákig, ahol például még mindig egy osztályban tanul a 10 és a 14 éves gyerek. A fenti számok talán mutatják, hogy ahol megfordulok, oda általában vissza is hívnak, én pedig igyekszem eleget tenni ezeknek a meghívásoknak. Van igény ezekre az előadásokra, talán mert igyekszem emberközelivé tenni az előadások témáját. Nagy előny számomra az is, hogy tanárembereként nem idegen közeg számomra az iskola, egy osztályterem, vagy egy tornaterem.

Kérdésedre visszatérve nincs konkrét úticélom. Szeretem Kelet-Közp Európát. De óriási örömmel és kváncsisággal készültem és utaztam Kanadába is! Több mint három éve terveztük, szerveztük ezt az utat a torontói Parameter Klub vezetőjével Bede-Fazekas Zsolttal. Ezek az évek arra is megtanítottak, hogy legyek türelemmel. Mivel viszonylag későn kezdtem el járni ezen a versvándor-úton, így fokozatosan kellett megtanulnom és magamévá tennem a „mindent a maga idejében!” – gondolatát. Örülök minden lehetőségnek és felkérésnek, de nem erőltetek semmit. Hagyom megtörténni a dolgokat.

Egy konkrét tervem viszont van: 2020 végére szeretném – a felnőtt közösségeken túl – meglátogatni az összes határon túli magyarv iskolát a Kárpát-medencében ahol felső tagozaton és középsikolában folyik tanítás.

Jelenleg Moszkvába, Szentpétervárra, Kijevbe és Szarajevóba készülök az 1956-os előadásommal. De örömmel tölt el az is, hogy őszre visszavárnak Kanadába.

4) Milyen témában – témákban tartasz órát a gyereknek, előadást a felnőtteknek? Van-e valami újabb ötleted, amivel ezt bővíteni szeretnéd?

Fentebb említettem József Attila életét bemutató előadásomat a „Vasútállomást”, amelynek van egy diákoknak szóló rendhagyó irodalom óra, és felnőtteknek szóló pódiumest változata. Ez a helyzet az 1956-os előadásommal is. A már szintén említett Radnóti versszínházi-estünk inkább felnőtteknek szól. Ebben az előadásban megszólalnak a költő ismert versein kívül az eclogák, a Napló bejegyzések és a bori notesz „rémhírek és férgek közt” íródott szövegei is.

A vajdasági Hajvert Ákos Radnóti-díjas versmondó barátommal készített közös pódiumműsorunk „Nem mondhatom el” címmel több magyarországi és délvidéki településen vendégszerepelt. Ezeket az előadásokat továbbra is repertoáron tartom.

De tele vagyok új tervekkel: készül egy, a nagy magyart királyt, Szent Lászlót bemutató irodalom-történelem órám. Valamint az Arany János Emlékévhez kapcsolódva egy rendhagyó irodalom óra Arany életéről, valamint a Nagyidai cigányok feldolgozása monodráma formájában.

5) Miben volt más szerepelni a Kárpát-medencei magyarok közösségeiben, mint itt, a kanadaiakban? Más tapasztalatokat szereztél-e?

Ahol magyarok élnek a Világban, engem ott mindig szeretettel és kíváncsisággal fogadtak. Így Kanadában is. Az előadások után tartottam egy rövid powerpointos vetítést a kárpát-medencei útjaimról, vendéglátóim nagy örömére, hiszen minden városban találkoztam olyan emberrel, családdal aki vagy Erdélyből, vagy Felvidékről, Délvidékről költözött ki Kanadába. Ebben a formában „haza” is utazhattak egy kicsit.

A kanadai irodalom-kedvelő közönség értő és érzékeny. Erős karokkal kapaszkodnak anyanyelvük és kultúrájuk gyökereibe.

Az iskolai előadások után a gyerekeknek rövid versmondó foglalkozásokat is tartottam, nagyon sok ügyes előadóval találkoztam. A versmondásnak, mint magyar hungarikumnak óriási jelentősége van a diaszpórában…

A kanadai szülőkkel, pedagógus kollégákkal közösen állapítottuk meg, hogy a diaszpórában nagyon-nagyon nehéz megőrizni az anyanyelvünket. A magyar gyerekek közül sokan itt születtek, kanadai iskolába járnak, kanadai barátaik vannak, a magyar iskola egy héten egyszer van, az is kettő óra hossza, s tulajdonképpen fakultatív: vagy viszi a szülő a gyerekét vagy nem. A Kárpát-medencében egy fokkal “jobb” a helyzet – még -, ott a hatalom módszeresen próbálja (hol jobban, hol kevésbé) nehezíteni a kisebbségi és a nyelvhasználati jogokat, de ha a nagydobronyi gyerek (Kárpátalja) kimegy az utcára, bemegy a boltba, elmegy az iskolába és a templomba, sokkal inkább anyanyelvi környezetben van, mint például a cambridge-i magyar gyerek.
Furcsa kettősség ez: ahol az adott ország engedi, sőt támogatja a kisebbségek szabad nyelvhasználatát, ott van a legnagyobb veszélye annak, hogy az adott nép anyanyelvhasználata eltűnik. Kanadában a szünetben a gyerekeket egymás közt angolul hallottam beszélni (igaz, erre volt példa Horvátországban is, egymás között horvátul…).

Ahol pedig korábban megnyirbálták a kisebbségi jogokat (például Szerbia, Vajdaság), sorra alakultak a nemzeti identitásukat őrző, anyanyelvüket ápoló – és használó, verset tanító – és mondó csoportok: Bácsfeketehegyen, Topolyán, Szabadkán, stb. Ahol kitűnő pedagógusok ismerték fel: a versmondás nem egyszerű úri-passzió, hobbi, kötelező vers tanulás, hanem – Latinovits szavaival élve – nemzetépítő feladat. Mert így nő a gyermek szókincse, a verseken keresztül ismeri meg a magyar irodalmat és történelmet, s ami a legfontosabb: ismeri meg és fejezi ki legkönnyebben Önmagát. Mert, hogy ez az anyanyelve. És félreértés ne essék: a kanadai gyereknek az angol és a francia, a román gyereknek a román, a németnek a német, az ukránnak az ukrán – és sorolhatnám – az ANYANYELVE… Ez a természet rendje…
Nem hiszek tehát abban, hogy a Kárpát-medencében a könnyebb boldogulás reménye miatt az adott ország többségi nyelvén tanuló iskoláiba kell beíratni diákjainkat. Nem fogja könnyebben megtanulni azt a nyelvet. Mert az neki idegen-nyelv. Természetesen képezze, fejlessze magát és kövessen el mindent azért, hogy minél jobban elsajátíthassa annak az országnak a hivatalos nyelvét, ahol él!
De egy nemzetnek a (nyelv)gyökereit elhagyni a természet rendje elleni cselekedet, megőrizni pedig a legnagyobb ajándék, amit az utánunk következőknek hagyhatunk!

 

6) Aki szokott utazni, utazgatni, az tudja, hogy mennyire segít kikapcsolódni az utazás, de másrészt vannak tapasztalataink arról is, hogy mennyire fárasztó is tud lenni a folytonos úton levés. Hisz említetted, hogy 7 nap alatt 4 országban, 10 fellépésed volt. Mi ezzel kapcsolatban a véleményed? Mi ad erőt a folytatáshoz?

Nekem nincs jogosítványom, nem hajtok autót. Úticéljaimat legtöbbször vonattal, kevesebb arányban busszal és stoppal érem el. Természtesen Kanadába repülővel utaztam (ott a városok között szintén vonat és busz). Több tízezer kilométert utaztam a versekkel már, de a lelkesedésem nem kopik. Én szeretek utazni, és jól tűröm az utazások viszontagságait is. Ez, azt gondolom esetemben nem elhanyagolható tulajdonság. 🙂 És szeretek verset mondani. Versmondás és utazás. Versvándor-lét.

Természesen próbálok odafigyelni a pihenésre is, mindig viszem a futófelszerelésemet is, nekem a futás az igazi feltöltődés. És az olvasás. Vagy az új szövegek tanulása. Jelenleg épp Szabadka felé vonatozom, itt fejezem be ezt az interjút.

A folytatáshoz az erőt a közönség, és a közönséggel való találkozások adják meg. Hogy igen is, le lehet kötni két-háromszáz kamaszt is a versekkel és a magyar irodalommal 60 percen át. Mert a versek iránytűk az éleünkben. Segítenek eligazodni a mindennapi belső és külső éleünkben. Kapaszkodók. A vers olvasása maga az Utazás. Utazás Önmagunkhoz.

 

7) Esetleg, ha sikerült felkelteni valaki érdeklődését, akkor van-e valami weboldalad, elérhetőséged, ahol felvehetik veled a kapcsolatot vagy mondjuk úgy, hogy szájhagyomány útján terjedsz? 🙂 🙂

Sajnos még nincs saját weboldalam, ezt valóban rövid távon illene orvosolnom. Az elmúlt években több cikk jelent meg az interneten verskalandozásaimmal kapcsolatban. Interjúk, beszámolók, riportok, televíziós felvételek. Illetve kettő facebook oldalamon is elérhetnek az érdeklődők.

Egyébként pedig abszolut szájhagyomány útján “terjedek”, még akkor is, ha én nem vagyok mesebeli királyfi hanem csak egy egyszerű versvándor… 🙂