Miután sikerült megvenni az autót, – hangsúlyozom, tíz hónapig nem kocsikáztunk – úgy ült be a család a kocsiba egy egynapos kirándulásra készülve, mintha még életünkben nem ültünk volna autóban! – csak beülsz és az adott címen – pontosan ott, nem kilométerrekkel arrébb -, lazán kiszállsz belőle és tudod, hogy mikor már elfáradtál a sok nézelődésben, gyaloglásban, akkor nem kell még életet csiholni a gyerekekbe, hogy na, még a buszmegállóig sétáljunk el, hanem csak beülsz és irány haza!!!

És milyen jó, mikor hulla fáradtan hazaérsz, de Te nem pihenhetsz, mert a kicsik az úton teljesen kialudták magukat, még akkor is, ha csak 20 percük volt rá és tele energiával ébrednek fel… miközben Te legszívesebben csak bedőlnél az ágyba…. 🙂

Az első utunk egy közeli állatkertbe vezetett, ami nem is csak állatkert a szó hagyományos értelmében: Zoo Ecomuseum.

Érdekessége, hogy a megnézhető állatállománya mindig változik, ugyanis a természetben talált megsebesült állatokat befogadják, gyógyítgatják, és mikor felerősödtek, akkor visszaengedik a természetbe – vagy ott töltik életük többi részét, mert már nem lennének képesek megélni magukra maradva.
Arról is olvashattunk angolul és franciául is, hogy a fogságban született kölyköket pedig próbálják megtanítani, hogyan boldoguljanak a természetes lakókörnyezetükben, majd mikor már önállónak tűnnek, akkor szabadon engedik őket.
Tehát az itt látható állatok sebesülten, betegen kerültek az Ecomuseumba, ahol gondoskodnak róluk, mivel a saját élőhelyükön elpusztultak volna.

Az igaz, hogy sok állatot csak a kihelyezett táblán láthattunk, vagy hosszabb várakozás után bújtak elő – de azért, mert nappal a hirtelen jött tavaszi napsütésben inkább aludtak, és szerencsére nem csak kis ketrecekben vannak elhelyezve, hanem nagyobb életteret biztosítanak nekik, amivel együtt jár az, hogy van lehetőségük elrejtőzni a kíváncsi szemek elől.
Ez néha olyan vicces szituációkat is okoz, mint ami velünk történt: elolvastuk a táblát, hogy ezen a bekerített területen lehet látni a mosómedvéket – rájuk nagyon kíváncsiak voltunk! Már vagy tíz perce nyújtogattuk a nyakunkat hogy melyik tereptárgy mögött bújkálhatnak, amikor egy ismeretlen megütögette a vállamat és felfelé mutatott a hatalmas fára. A mosó macik pedig kényelmesen mászkáltak szerteszét az ágakon! 🙂

Az épületbe belépve több időszakos kiállítás várja a látogatókat, és az alagsorban pedig akváriumok.  Utána kint meg lehet nézni az állatokat is. Kinézetre a hely nagyon hasonlít pl. egy hazai vadasparkhoz.
Rááadásul a park egy része mindig átalakítás, felújítás alatt áll, ami nem is csoda. Amikor megnéztük a bejáratnál az adományok táblát, mi is megdöbbentünk, nem volt ritka a 100.000 dolláros adományozó sem! 😮

Amit én nagyon szeretek a kanadai kirándulóhelyeken, hogy tényleg arról szólnak, hogy a család érezze jól magát, töltsön el ott egy napot és mindemellett ne is kelljen csődbe mennie: az egész napos séta alatt megéhezünk. Van lehetőség büfében vásárolni, de ezt nagyon kevesen teszik. Ugyanis a legtöbb hely úgy van felszerelve, hogy alkalmas kinti és benti piknikre is! Jelen esetben is a büfé egy hatalmas ebédlő egyik sarkában állt, és az ebédlő többi része pedig szabadon használható padokkal és asztalsorokkal volt berendezve. Sőt! Még mikrohullámú sütőt is biztosítottak a látogatóknak….

Akinek pedig kinn volt kedve elfogyasztani a kis harapnivalóját, az beülhetett egy fedett “ebédlőbe”, ami pont a játszótér mellett volt felállítva, vagy megtehette ezt távolabb is a szabad ég alatt, a fák között elhelyezett asztaloknál kultúrált, tiszta környezetben.

Ugyanezt mondhatom el a kanadai mosdóhasználatról is: még nem találkoztam olyan turistalátványossággal, ahol a mosdóért fizetni kellett volna, és meglepően tiszta, jó állapotban vannak, felszerelve a szükséges dolgokkal.

Mivel Kanadáról nekünk mindig a kék tavak, a zöld erdők jutnak eszünkbe, alig vártuk már, hogy olyan helyre is eljussunk, ahol azt mondjuk: Na, igen! Ez Kanada!

Nagyon jó kirándulóhely és csak kb. fél óra távolságra van Montreáltól Terrebonne városka, melynek az öreg része nagyon hangulatos kis városközpont, és egy hídon átsétálva már kinn is vagyunk egy parkon keresztül a tó partjánál. Ezt a részét pedig Island of Mills, azaz a malmok szigetének nevezték el.

A régi városrész sétálóutcáján boltocskák, éttermek, kávézók várták az ide látogatókat – nem, nem minket, mert a gyerekekkel leülni kávézni nem egy nagy móka. 🙂 A történelmi városrészen pedig lehetett kérni idegenvezetést, és egy kisebb, belső tavon pedig sétahajózni, idegenvezetéssel.
Itt először szembesültünk azzal, hogy elhagytuk Montreált és Jé, nem is mindenki tud angolul! Felszálltunk mi is a kis sétahajóra és az idegenvezető csak franciául mesélte el a mondandóját nekünk és a másik 5 utasnak. Ezen a helyen már sokkal több francia szót lehetett hallani és jóval kevesebb angolt.

A duzzasztó feletti hídon átsétálva megérkeztünk az Island of Mills-re, azaz eljutottunk egy erdős parkba, ahol szintén lehet játszani, piknikezni és le lehetett menni a tó partjára is.

Táblák figyelmeztettek a kajakéregető erőszakos sirályokra, amiket levegőágyúval igyekeznek elijeszteni, de szerintem rajtam kívül senki se rezzent össze, amikor megszólalt egy… Pláne nem a sirályok!
Nagyon sok kanadai lúd sétálgatott a parkban, össze-össze veszve… Így kezdtem rájönni, hogy tud ez a Kanada veszélyes is lenni!! 🙂

Bevallom, mivel vízről van szó és malomról, én azt hittem, hogy egy olyan szigetet kell elképzelni, ahol több vízimalom is épült a történelem folyamán. Ám rá kellett jönnöm, hogy nem a malmok maradtak meg – nincsenek nagy vízilapátok- , hanem a duzzasztók és a malmok régi kőépületei.

Itt a parkban mi is egy jót piknikeztünk, frizbiztünk. Jó érzés, hogy ennyi nemzetiség békésen tud egymás mellett így játszani, biciklizni, eszegetni.