A mai postunk szóljon a vívásról, vendég szerzőnk, az illetékes – Zsombor tollából (vagyis billentyűzetéből):

Második osztályban gondoltam, hogy valamit jó lenne sportolni. Több sport is érdekelt, de a víváson akadt meg a szemem. Akkor még életemben nem hallottam erről a sportról! Nagyon megtetszett a hangzása, a felszerelés, a képek, amiket találtam róla, ezért megkértem szüleimet, hogy hagyj vívjak. Ők beleegyeztek, és a következő nap már mehettem is vívni!

Az edző nagyon kedves és odafigyelő volt velem. Tanította nekem az alapokat 1 éven át és utána megvettük a vívóruhát. Ngyon sok pénzbe kerül, úgyhogy nagyon vigyáztam rá. Hetente öt nap edzettünk, minden nap kettő órát, 5-7-ig. Nagyon nehéz és fárasztó volt, de a nehéz munka meghozta gyümölcsét. Az első két versenyemen arany érmet nyertem, de ezután kicsit kifogyott a szerencsém. Utána újból rádolgoztunk és megint jobban alakultak a dolgok!

Szerintem nekem volt a legjobb edzőm otthon, Magyarországon! Nagyon sokat törődött mindegyik vívójával és mindig segített nekünk. Az edzés mindig változatos volt: néha a strandra mentünk, ami az edzőtermünk mellett volt. Ott úsztunk hogy a karjaink erősebbek legyenek. Néha pedig a futópályára mentünk futni Cooper-teszteket és lábmunkára gyúrtunk. Nagyon nehéz volt. Miután végeztünk a futással, mindig játszottunk valami játékot az edzőtermünkben!!! (egyszer edzés után, azt mondtam anyukámnak, hogy én futottam az egyik legjobb eredményt. Nagyon büszke volt rám, és egyből kaptam finomságokat is!!! Azután az edző feltette az eredményeket a netre, és kiderült, hogy azon a napon én nem is futottam, mert “túl fáradt voltam”… Na, utána nem finomságokat kaptam…. 🙂 )

Nagyon sok versenyre mentünk. Valamelyikünk mindig nyert egy arany érmet. Néha külföldi versenyre is beneveztünk. Így ismertem meg az összes országot Magyarország körül. Legtöbbször autóval mentünk, de ha sokan voltunk, akkor kisbusszal utaztunk. Az út nagyon hosszú volt mindig, de szerencsére a többiekkel elnevetgélve gyorsan eltelt az idő.

Másfél éve a sors úgy hozta, hogy kiköltöztünk Montreálba, Kanadába. A vívást folytatni akartam, mert nagyon megszerettem.  Azt szerettem volna, hogyha az új edzőm angolul beszélt volna nem franciául.

Először, egy örgebb bácsihoz mentünk megnézni az edzést. Alig voltak ott 5-en és az edző. Angolul beszélt, az jó volt, de azt akarta, hogy másik fajta fegyverrel vívjak. Ez az ötlet nem tetszett, mert hogyha fegyvert váltok, akkor más szabályok szerint kell vívnom. Az nem jó, mert akkor a 2 évi kemény munkám elveszett volna és én azt nem akartam, szóval ide nem mentem edzeni. A másik opció egy franciául beszélő edzőnő lett volna, aki azt a fegyverfajtát tanította, amit szeretek és már csináltam 2 évig. Nagyon ideges voltam, mert egy szót sem tudtam franciául és nem is ismertem senkit a vívócsapatból ott sem.

Az első napom fantasztikus volt. Bevettek a csapatba! Először az edző meg akarta nézni,hogy hogyan vívok, mert el kellett döntenie, hogy melyik csoportba kerüljek, hiszen Ő edz nagyokat és kisebbeket is. Engem berakott a nagyobbak csoportjába, mert nagyon jól vívtam – ez kb. 18 éves fiúkat és lányokat jelent. Mentem a nagyokkal hétfőn és szerdán, pénteken meg mehettem a kisebbekkel. 3-4 hét alatt sikerült megtanulnom az összes vívó kifejezést franciául.

Itt az edzés nem olyan izgalmas és élvezhető, mint a magyarországi csapatomnál. Az edző nem nagyon foglalkozik velem, amikor a nagyokkal vagyok és ez nekem nem tetszik. Sajnos csak franciául beszél és oroszul, én meg inkább angolul szóval mindig kell valaki, aki tolmácsol oda-vissza. Itt nem szoktunk játszani, csak edzeni, edzeni és edzeni. Itt, Montreálban is sok versenyre megyek és eddig elég sikeres voltam, mert nem ismerik a technikámat, én viszont tudom hogy ők hogy vívnak. Sajnos az utolsó két versenyen nem sikerült jó eredményt elérnem. Nagyon sok érmet nyertem, és még sok versenyre szeretnék elmenni!!

Én nagyon szeretem a vívást, és mindig is szeretni fogom. De egyszerűbb lenne, ha az otthoni csapatom lenne itt és velük edzhetnék 🙂