Montreálban és egész Kanadában nagyon sok lehetőség van önkéntes munkát végezni és bármiféle munkát találhatsz önkéntes céllal!
Ez köszönhető annak, hogy nagyon jól meg van szervezve az önkénteskedés: tehát ha egyszer regisztrálsz valamilyen szervezetnél, hogy ott szeretnél önkéntesként dolgozni – természetesen Te döntöd el, hogy milyen gyakran  szeretnél náluk dolgozni -, de igenis nagyon komolyan veszik, hogyha bejelelentkeztél egy időpontra, akkor ott kell lenni, mert számítanak rád. Tehát olyan, mint egy igazi munkahely – komolyan kell venni, be kell tartani a szabályokat, amikről tájékoztatnak is.
Viszont vannak olyan helyek, ahol „le is nyomoznak”, mielőtt regisztrálhatnál. Ez alatt azt értem, hogy nem dolgozhat bárki gyerekekkel, csak akkor, ha megfelelő hozzá a „múltja”.

Az egyik – na nem is mondom hogy – korei ismerősöm mondta, hogy mivel látja, hogy szeretek főzni, hallott egy helyről, ahova lehet menni önkéntesként főzni rászoruló embereknek.

Ez egy nagyobb múlttal rendelkező szervezet, a Santropol Roulant, ahol kertészkednek is többek között és igyekeznek a konyhán felhasználni az ott megtermelt zöldségeket, gyümölcsöket. (igen, a tetőn is termelnek bionövényeket)

Igazából, a munka vezetőinek ez a hivatalos munkája, míg szinte minden mást önkéntesek végeznek el. Még az elkészült reggeli és ebéd kiszállítását is vagy saját autóval, vagy kerékpáron, vagy tömegközlekedési eszközzel.

Regisztrálnom kellett, megadni az elérhetőségemet, azt, hogy mit szeretnék csinálni és mikor van szabad időm, majd telefonon felhívtak és lebeszéltük az első időpontot. Egy műszak 4 óra hosszú, tehát szerencsére nem is olyan megterhelő. Viszont azt tényleg keményen végig kellett dolgozni, nem volt semmi lógás, mert akkor nem készültünk volna el időre.
Az első alkalomkor kaptam egy kis betanítást: mit lehet viselni, mit nem, mire kell figyelni, aztán már mehettem is felvenni a rettentően dögös sapkát és kötényként, amibe háromszor is belefértem volna…

Mikor kiderült, hogy a szakács – aki mellett dolgozni kell majd – IGAZI francia, tehát Franciaországból érkezett tíz évvel ezelőtt, nagyon megörültem. 🙂  Kiosztotta a feladatokat, ki mit pucol, készít elő, és igazából irányította a folyamatokat. Mindig sok zöldséget pároltunk, húst főztünk, sütöttünk és gyümölcssalátát készítettünk. Minden ebédhez járt még süti is – na nem nekünk, mert enni nem volt szabad… – brownie, banánkenyér: szóval gyorsan és egyszerűen elkészíthető édességek. (bevallom, titokban néha-néha mikor tetszett valami, amit főztünk, belekóstoltam… Hát hogy készítsem el itthon, ha nem tudom, milyen legyen pontosan az íze? 🙂 )

A szakács állította össze az ebédet az elkészült hozzávalókból és a legvégén pedig előkészítettük a kis adagokat dobozba, csomagoltuk annak megfelelően, hogy kinek van ilyen vagy olyan allergiája, betegsége, ki kaphat sütit és ki nem. Naponta kb. 60 adag ebéd készült el teljesen útra készen.

Ez az önkénteskedés nem csak a főzés miatt volt nagyon hasznos, de a társaság miatt is! Remek alkalom egy „bevándorlónak” arra, hogy legyen társasága, hogy jobban sikerüljön beilleszkednie. Ráadásul, Kanadában nagyon fontos, hogy milyen valakinek a “history”-ja, azaz milyen múltat tud maga mögött. Ez jó pontnak számít például munkahelykeresésnél is.

Annak ellenére, hogy én mindig a hét ugyanazon a napján jártam, mindig délelőtti műszakban, nagyon ritkán találkoztam ismerőssel. Mindig új emberek jöttek, szó szerint a világ minden részéről!!! Munka közben nagyon jókat lehetett beszélgetni 🙂
Volt ott önkéntes, aki Németországból érkezett Montreálba, volt aki Costa Ricaról, Mexikóvárosból, Marokkóból, Ghánából, Elefántcsontpartról, vagy csak egyszerűen Kanada valamelyik angol tartományából. Így volt, amikor gyümölcspucolás közben ha balra fordultam, akkor angolul beszélgettünk, ha a jobb oldali munkatársamhoz, akkor pedig franciául. A CHEF meg hol így, hol úgy!
Hol meg énekelt és táncolt!! – mondom, hogy IGAZI francia!! 🙂

Vagy csak megkérdezte, hogy esetleg kedveskedhet-e egy kávéval a beszélgetőknek 🙂
Ez a Montreál tényleg egy kicsinyített képe a Föld társadalmának!!
Nagyon jó volt velük beszélgetni. A legtöbben csak azt az egyet nem akarták megérteni, hogy hogy lehet az, hogy Magyarországon csak egy nyelvet beszélnek?! Hisz a legtöbbjük volt gyarmati országból érkezett, így nekik az a természetes, hogy egyszerre két nyelvet tanulnak az iskolában és használnak a mindennapi életben. (könnyű így bevándorolni valahova!!! Ha alapból beszéled azt a nyelvet, mégha kicsit más dialektusban is! Milyen egyszerű is lenne itt az élet, ha mindenki magyarul beszélne!! Mégha esetleg tájszólással is….)

A másik, amit még nehezen hisznek el: hogy lehet megtanulni úgy egy idegen nyelvet, hogy nem éltél előtte abban az országban éveket??? Hát így… boldogulsz franciául, de csak akkor, ha nem ősquébecit kell beszélni 🙂  🙂

Szóval beszélgetés közben gyorsan elszaladt az idő. Jött a mosogatás, elpakolás. A szakács szaladt ebédelni, mindenki más pedig ment a kitett naptárhoz feliratkozni, hogy mikor jönne legközelebb. A “futárok” pedig vitték az ebédet azoknak, akik már éhesen várták.
A délutáni műszak pedig elkészítette a másnapi reggelit és előkészült egy kicsit a másnapi ebéd elkészítéséhez.

Sajnos ehhez a poszthoz nem tudtam saját fotókat feltenni, mert kicsit furcsán vette volna ki magát, ha önkénteskedés közben selfieket készítek magamról vagy megkértem volna a többieket, hogy csináljunk pár csoportképet. 🙂

Önkénteseket az iskolában is nagyon szívesen látnak, hisz mindig van mit csinálni, ráadásul szerintem itt sokkal több segítséget kérnek minden szülőtől, mint otthon. Bármilyen iskolai program van, a szülői szervezet emailben megírja, hogy mikor hány emberre van szükség, mit kell csinálni, mit kell hozzá vinni, mettől meddig jelent elfoglaltságot, és lehet felíratkozni a feladatokra.

Pl. lehetett menni segíteni palacsintát sütni a gyerekeknek az iskolai konyhába, hot-dogot készíteni, vagy sportnapon üdítőt osztogatni, segíteni levezényelni a sorversenyeket, díszíteni a tornatermet Halloweenra, segíteni előkészíteni a gyerekeket a tabló fotózáshoz, a fénykép vicces változatához… Az iskolai könyvtáros munka is önkéntes alapon működik (igaz, ez egy kis iskola, és a gyerekek két hetente mennek könyvtárba tanórai kereten belül).
A múlt héten tartották a „Teacher appreciation week”-et, azaz a „Nagyra tartom a tanárom munkáját hetet”, és ennek keretében minden nap megterített asztalon reggeli várta a pedagógusokat. Lehetett beadni pénzt a költségek fedezésére, de lehetett sütni, reggelinek valót bevinni, vagy segíteni az egész megszervezésében, lebonyolításában.

Egy-egy esemény után pedig jön a nagyon hálás levél vagy az igazgatótól vagy a szülői munkaközösségtől, melyben csupa dicsérő, megköszönő, lelkesítő szavakat lehet olvasni. 🙂

Természetesen, mikor bemegy egy szülő az iskolába, be kell jelentkeznie a titkárságon, beírni mikor jött, mikor megy el és miért is jött. Kap egy ppo – (szülői munkaközösség rövidítve) táblácskát, amit ki kell tűznie, hogy mindenki tudja minek is van ott.)

Ezzel kapcsolatban had meséljem el, hogy mikor először mentem nagy lelkesen, akkor még nem esett le, hogy mit is jelenet a ppo rövidítés, így nem is figyeltem arra, hogyan tűzöm ki. Persze sikerült fejjel lefele, ami azért volt érdekes, mert sokan mosolyogtak, mire rájöttem, hogy az én táblámon az olvasható, hogy odd, ami angolul azt jelenti, hogy „furcsa, bizarr”…. Szóval tudták, hogy na, megjött a bizarr magyar anyuka. 🙂