Hazalátogattunk. Majdnem két év után két hétre.

Nagyon izgatottan készülődtünk az utazásra. Talán majdnem annyi kérdéssel magunkban, mint amikor ide, az ismeretlenbe indultunk. Csak akkor nem volt bennünk különösebben megfogalmazott elvárás, hisz nem ismertünk itt semmit és senkit!

Viszont haza menni, az más!
Vajon hogy fogadnak majd minket otthon? Milyen lesz a viszontlátás? Hogyan fogunk mi viszonyulni a “régi” életünkhöz?

Az indulást megelőző hetek szervezkedéssel, pakolással teltek. Még a csütörtök délután is, amikor a változatosság kedvéért elkezdett szakadni a hó.
Igaz, hogy előtte nap már foglaltunk taxit interneten, de az időjárás miatt előbbre hoztuk az indulást. Hóban tapogva és kiskabátban dideregve pakoltuk be a bőröndöket a majdnem kisbusz méretű taxiba és mivel a Nagypéntek Montreálban munkaszüneti nap (a Húsvét hétfő nem), plusz a havazás csak nem maradt abba, lassú csigaként vánszorogtunk ki a reptérre este vacsora után.

Persze egy órás késéssel tudtunk felszállni, mert a mínusz 12 miatt a szárnyak is lefagytak. Boldogan és kissé félve, de megkezdtük az utazást London felé!!

Azt hiszem az éjszakai repülés gyerekekkel sokkal kényelmesebb, hisz a kezdeti izgalmak után másfél órával kidőltek és legalább a legkisebbek végig aludták a maradék 5 órás utat.

Természetesen én nem: mert mindenegyes köhintésre felkaptam a fejem – mi van a gyerekekkel? Senki nem csinál esetleg valami “gyanúsat”? Nem kell-e bevetnem az online repülővezetési tanfolyamon megszerzett tudásomat? 🙂 🙂

Megkönnyebbülve szálltunk fel a Heathrow reptéren 5 óra várakozás után a budapesti csatlakozásra: hisz ez már csak két és fél óra!!!

Miután elhelyezkedtünk a 7 éves kisfiam meglepetten, örömtől sugárzó arccal suttogta apukájának: Apa, MAGYAROK ülnek mögöttünk!!!! Megismerkedjünk velük? 🙂 – ugyanis Montreálban nem kerestünk magyar kapcsolatokat, hisz először csak egy évre terveztük az itt tartózkodást, aminek az a fő célja, hogy megtanuljunk jól angolul, franciául… Így inkább az ezirányú barátságokat preferáltuk.

De még a 12 éves nagyfiam is megnézte a reptéri munkásokat, akik magyarul beszéltek 🙂

Szóval 2 év elég volt ahhoz, hogy míg odafele a franciául, angolul beszélőket nézték meg a gyerekek, most a magyar szóra csodálkozzanak rá. De az is teljesen természetes volt számunkra, hogy a londoni reptéren csücsülve mindenféle nyelvet hallhattunk magunk körül. Már nem éreztük ettől egy cseppet sem idegennek magunkat.

Az első utunk férjem szüleihez vezetett, akik szépen megterített asztallal és nagyon finom frissen készült vacsival vártak bennünket 🙂 Ez nagyon jól esett!! Hisz elmondhatjuk, hogy leginkább talán a gondoskodásból, törődésből kapunk itt (sokkal) kevesebbet, mint otthon. Sokkal kevesebb az olyan ismerős, akikkel közös programot szerveznénk. Ennek is persze, mint mindennek, megvan a jó és a rossz oldala: sokkal több szabadidőnk van, amit csak a család, azaz mi öten, együtt töltünk el, viszont mi mindannyian szeretünk barátokkal lenni, így jobban hiányoznak a közös programok, amikor a gyerekek eljátszanak, elszaladgálnak, mi meg csak beszélgetünk és közben valami harapnivalót gyártunk (bográcsozás, grillezés stb.) a gyerekeknek és magunknak.

Természetesen vannak már barátaink, ismerőseink, de még nem lehet összehasonlítani a családi vagy a családias szintre emelkedett barátságokkal!!

Arról nem beszélve, hogy van egy nagyon-nagyon nagy különbség a magyar és a kanadai társadalom között. Míg szerintem a magyarokra jellemző a röghöz kötöttség – miután elkezd valaki dolgozni, igyekszik lakást venni, letelepedni egy városban, és nagy eséllyel ott szeretné leélni az életét a kialakult kis környezetében, barátaival. (talán elkezdődött már valami változás ezen a téren…) Addig Kanadában – mégha valakinek már van is nagyon jó állása, lakhatása, családja -, de kap valami jobb munkalehetőséget, már szedi is a cókmókját és köd előttem, köd utánam, el is költözött vagy a város teljesen másik felébe, vagy épp Kanada másik végébe (akár azt is mondhatjuk, hogy a kontinens másik felére).

Ezt már nagyon jól megtapasztaltuk ezalatt a viszonylag rövid idő alatt is – összebarátkoznánk valakikkel, vagy épp a gyerekek az iskolában, bölcsiben, és egyik napról a másikra mennek el a friss barátok….
Egy újabb kapcsolathoz pedig szimpatikus emberekre, sok időre, türelemre, közös programokra van szükség….

Egy eredetileg marokkói ismerősöm úgy fogalmazott: itt mindig elégedetlenek az emberek és ha adódik valami lehetőség, már mennek is utána…. (ezen elgondolkodtam… Nálunk is mindig elégedetlen mindenki, csak az a különbség, hogy mi magyarok a legtöbb esetben sajnos megragadunk a panaszkodás szintjén… Még a nagyon elégedetlenek is… És minden megy a régiben…Bár lehet, hogy a fiatalabb generáció gondolkodásában már elkezdődött valami változás.)

Jellemzőbbek a rövid-távú dolgok: tanárok nagy része évente váltódik, a költözködés miatt az osztálytársak se töltenek 8 évet együtt, mint otthon sok esetben. (pl. az elsős kisfiam a nem egész tanév alatt az első szintű olvasás csoportból eljutott a 3-as szintre. Azaz a harmadik olvasás tanárnénije és asszisztens tanító tanítja. Plusz minden évfolyamnak új osztályfőnöke van minden tanév elején. Az elmúlt 3 évben 3 igazgató váltotta egymást – mindenki kapott jobb ajánlatot tanév végén, így “mentek tovább”.)
Az albérletek sűrűn cserélnek gazdát, a munkahelyek se hosszú távban gondolkodnak. Minden mozgásban van.
Lehet ezért is ilyen kedvesek általában véve a kanadaiak: egy emberöltő alatt lehet tízszer több alkalommal kell beilleszkedniük egy közösségbe, mint pl. egy átlag magyarnak.

Visszatérve kicsit szorosabban a hazaéréshez, amin igazán meglepődtem, és egyátalán nem ezt az érzést vártam, hogy amint úton voltunk már hazafele autóval OTTHON éreztem magam. Mikor megláttam a nagyszülőket és elkezdtünk beszélgetni, vacsizni, nem éreztem, hogy kimaradt volna két év!! Olyan volt – nem csak velük, hanem a többi rokonnal, baráttal való találkozás is, mintha max. csak 2 hétre mentünk volna el. Teljesen ott tudtuk folytatni a kapcsolatot, ahol abba maradt. Igazából nem is maradtak abba, hisz telefonon, mailben, viberen Fb-n tudtunk egymás hétköznapjairól is és talán ennek köszönhetően nem voltak nagy hallgatások, mit-is -kezdjünk-egymással érzés szerintem senkiben sem.

Tehát zavartalanul folytak a beszélgetések a megterített asztal mellett 🙂
Hiszen ők már olyan barátok, akikkel évek, évtizdek óta ismerjük egymást, rengeteg közös emlék és együtt töltött idő áll mögöttünk! Így lehet feszélyezettség nélkül nevetgélni, viccelődni – lazán élvezni az életet!!!!
Ismerjük már egymás rigolyáit, és nem kell azon agyalni beszélgetés közben, – egyrészt, hogy hogyan is fejezzem ki magam a lehető legjobban, hisz csak tanult nyelv az angol és a francia is – ráadásul, hogy vajon, amit viccből mondani akarok, az esetleg nem sértő-e pl. a korei barátomnak vagy a kanadainak… Arról nem is beszélve, hogy valakivel viccelődni, nevetgélni lehessen idegen nyelven is, mind a két beszélgetőnek olyan nyelvi szinten kell lennie, hogy megértse, ha a másik “csak” ugratja….

A legnagyobb meglepetéseket a legkisebbnek kellett így átélnie, aki másfél éves volt kiutazáskor. Hiába meséltünk neki arról, hogy ki kicsoda, hogy mi fogja majd várni Magyarországon, neki minden és mindenki új volt!
Szerencsére könnyen ismerkedik, barátkozik, így kezdeti 10-15 perc visszahúzódzkodás után szépen kibontakozott és otthon is érezte magát bárkinél – persze mindenki meg is tett érte mindent, hogy jól érezze, érezzük magunkat 🙂

A legnagyobb élményt a nyelv használata jelentette számára. Tami itt több mint egy éve jár francia bölcsibe, és tanulgat angolul is. Mindkettő nyelven megérti már az egyszerűbb utasításokat, tud röviden válaszolni, de ugye hosszabban beszélgetni, elmesélni dolgokat csak magyarul képes. Hát teljes felszabadulást jelentett neki felfedezni, hogy milyen hatása lehet annak, ha beszél emberekhez és azok teljesen meg is értik!!! (bevallom, néha feszegette is a határokat, igyekezett MINDENHOGY a középpontba kerülni és ha kellett, akkor nem riadt vissza akár “olyan” kifejezéseket is használni, csakhogy rá figyeljenek…)

Ezt a két hetet mi csak a családnak és a barátoknak szenteltük, és ők nekünk. Nagyon jó érzés volt, hogy majdnem 2 év távollét ellenére se sajnálták ránk áldozni az idejüket és mindenki annyit készült, hogy tényleg “magyaros legyen a fogadtatás” 🙂 🙂
Természetesen, mikor búcsúzásra került a sor, mindenki megkérdezte: mikor is lesz a viszontlátás és mennyi időre??!!!
Hát ez az, amire nagyon nehéz lenne válaszolni! Ha csak arra gondolok, hogy 2 évvel ezelőtt Húsvétkor, még nem hittem volna, hogy a következő locsolkodást kihagyjuk, és helyette szakadó hóesésben koreai gyerekeknek szervezek tojáskereső versenyt Montreál egyik kicsi parkjában.

Mint ahogy akkor ott azt sem sejtettem, hogy egy évvel később pedig a kislányommal a papákat és a barátokat várjuk tojáskával, szendvicsekkel, virággal a verőfényes tavaszi napsütésben, hogy meg tudjuk ajándékozni majd Őket a locsolásért cserébe…. Bár a kislányom nem szívesen adta a csokitojást… arra hívatkozva, hogy meg bírja azt Ő is enni 🙂 🙂 🙂

Ami biztos, az talán az, hogy két hét kevésnek bizonyult. Egy tipikusan olyan nyaralás lett, amikor egy szusszanásnyi időnk se maradt pihenni vagy esetleg egy kicsit kettesben elmenni valahova a férjemmel.
Egyrészt, ez nagyon jó!! Hiszen ez azt jelenti, hogy annyi barátunk és akkora családunk van, hogy két hétig ebédről jártunk vacsorára és alig győztünk eleget tenni az evési elvárásoknak :)!
Mondhatni két hét alatt szívtunk magunkba két évnyi szeretetkupacot … és magunkra pár kiló felesleget  🙂
Viszont igen, ez is tud kimerítő lenni….
Tehát legközelebb, ha esetleg nem is “örökre” megyünk haza, de biztos, hogy legalább a dupláját szeretnénk otthon tölteni a most rendelkezésre állt időnek.

Úgyhogy mamák, papák készüljetek!! Mennek még az unokák nyaralni hozzátok 🙂