Vasárnap este van. Szakad a hó. Igaz, hogy közben olvad is, de azért nem hagyja magát, és fehérre festi a város azon részeit, amit nem aszfalt borít.
Kicsit hitetlenkedem! Hisz 16 órával ezelőtt még kinn lógattuk a lábunkat a Mount Pinacle tetején a sziklákról a semmibe, miközben olyan verőfényesen sütött a nap, hogy sokakról a pulóver is lekívánkozott!

Na, de ez is csak azt bizonyítja, hogy jó döntés volt szombaton kimenni a városból, hátrahagyni a Télapó Felvonulást és kiélvezni az ősz utolsónak ígérkező csodálatos napját! – most megint elégedetten veregetem a vállamat 🙂

Reggel a városból kifele tartva még korántsem mutatkozott ígéretesnek a szombat, hisz akkora köd borult a tájra, hogy kezdtünk mély depresszióba esni… De mivel “Soha nem adjuk fel”, folytattuk az utunkat és abban bíztunk, hogy mire 2 óra múlva megérkezünk az USA határtól nem messze található Coaticookba, talán a köd is felszáll!!

Kedvezett az időjárás: a nap kisütött! A köd, volt, ahol a völgyekben megmaradt, de olyan mesebeli látványt nyújtott az autópályáról, hogy elakadt a szavunk 🙂 Innen már tudtuk, hogy nyert ügyünk lesz!

Mivel a GPS-be csak a hegy nevét adtuk meg célállomásnak, először megkerültük a körülötte elterülő tavat, majd megérkeztünk a nagyon meredek, majdnem szakadék szerű oldalához… Egymásra néztünk, és sejtettük, hogy ez azért kicsit túlzás lenne…. Plusz a túristaház, ahol felszereléseket lehet kölcsönözni, már a szezon végére hívatkozva be is zárta kapuit…

Így maradt a tripadvisor oldala, gyorsan utánajártunk honnan lehet “egyszerű” embereknek felmászni a csúcsra. Kiderült, hogy vissza kell menni Baldwin településre, ahol a templomocska és a tűzoltó állomás között helyezkedik el az ingyenes parkoló: a túraútvonalak kiindulópontja!

Az erdő csodálatos volt a tűző napsütésben: a már felszállt köd miatt még nedves volt a talaj, de a levegő meleg és száraz.
Tavaszi kirándulásunk alkalmával láttunk már megcsapolt juharfákat, így nem okozott meglepetést a fákat  hálószerűen összekötő vezetékrendszer látványa. Tudtuk, hogy itt juharszirupot csapolnak. Igazából, ami pozitív benyomást tett rám, az az volt, hogy rengeteg ember fordul meg ezen a kiránduló helyen, és ezeket a vezetékeket nem teszik tönkre…

A hegy tetetejére vezető 4 túraútvonal közül mint kiderült, persze sikerült a legmeredekebbet kiválasztanunk (3-as számot viselte) – de egyátalán nem bánom, mert így legalább a fiúk megkapták a kalandot: volt sziklákon felkapaszkodás, visszacsúszás, lihegés és pihegés 🙂

Közben  találkoztunk sok túristával, és még mindig jó érzés tudni, hogy noha ezek az emberek egyátalán nem ismernek minket, de odaköszönnek, vagy pl. mindenkinek volt valami kedves mondata hozzánk, miközben jó magyar túristákhoz híven a túra megkezdése után 15 perccel a gyerekek már éhen akartak halni és elő kellett szedni a rántotthúsos szendvicseket, amiket a padon nyammogtunk el. 🙂

Kipirosodva, kabátokat ledobálva értünk fel és alig vártuk, hogy lekuporodjunk a sziklatető szélére és láthassuk a hegy lábánál elterülő tájat! Csodálatos kép tárult elénk: mintha fotoshoppolta volna magát a természet!!
Noha a fák nagy része már teljesen kopasz, de a még megmaradt zöld része még jobban kontrasztot képezett a tó mélykék színével!

Szerintem a képek elég jól vissza tudják adni az élményt 🙂 Azt hiszem ismételten feledhetetlen élményt szereztünk ezen a napon!!!

Lefele már egyszerűbb ösvényt választottunk (1), de ennek ellenére azért történt kisebb baleset… Nem tudom, kinek mik a tapasztalatai gyereknevelés terén, de mi most megint úgy jártunk, hogy hiába mondtuk el kedvesen és aranyosan a 4 éves kislányunknak kb. 5-ször, hogy nem szabad zsebre tett kézzel szaladgálni az erdőben kövek, kiálló fagyökerek között, mert orra lehet esni, és még a foga is kitörhet…. Persze, nem volt semmi hatása.. Azután egyszer csak éktelen bőgés törte meg a csendet… Nem, nem szarvasok, nem is a kanadai barna medve… Tami persze hasra esett egy kiálló fagyökérben, a keze a zsebében, így mondhatni “arcon pörgött” egyet teljes lendülettel…
Szerencsére, ma már csak nevet rajta, de holnap magyarázkodhatok az oviban, miért néz ki így a gyerekem feje… 🙂

 

Coaticook másik nevezetessége a függőhíd, ami 169 méter hosszúságával a leghosszabb, gyalogosoknak készült függőhíd Észak-Amerikában.
Az 1989-ben készült híd  Parc de la Gorge-ban található, és mivel nagyon okosan körbe van kerítve, így nem is lehet másképp megközelíteni, csak is a parkon – és belépőjegy vásárláson keresztül.
De a pár dollárért cserében az ember kiépített útvonalakat kap, aminek köszönhetően a folyó felett teheti meg a túra nem elhanyagolható távolságát.

Mi a legrövidebbnek tűnő 5 km-eset választottuk, így útba tudtuk ejteni elsőként magát a hidat.
Szerencsére nem vagyunk tériszonyosak, de mikor lenéztünk az 50 méteres mélységbe, azért megkértem a gyerekeket, hoogy ne ugráljanak annyit az ide-oda himbálózó hídon!!

Majd megálltunk a régi kőbányába vezető kis barlangnál is.

Újabb séta után a kilátótoronyba másztunk fel, ahonnan csodás kilátás tárult a közeli tájra.
Hatalmas volt a torony – hatalmas fákból építve! Nem csoda, hisz ebben az erdőben nem ritkák a 31 m magas fenyőfák sem! ( a torony lábánál Beni pózol 🙂

Mire körbejártuk az ösvényt, már majdnem ránk esteledett. A fiúk vére megint kalandért kiáltott 🙂 – és kitalálták, hogy felmásznak egy kb. 10 méter magas dombra, aminek az egyik felét elbányászták, és ezért szinte 90 fokban kellett megtenniük az utat fölfele… (Bevallom, én akkor már úgy álltam a dologhoz, hogy jól van, menjél már, aztán gyere, mert éhes vagyok és fáradt…Tamiról nem is beszélve…)

Felküzdötték magukat – persze, szerettek volna fotót is, de a sötét hirtelen teljesen ránkszakadt. Ezért Beni elővette kistáskájából Norbi régi, használaton kívüli telefonját, amivel fotózni szokott.
Végre, már oldalt ereszkedtek le, mikor Benjamin észrevette, hogy el-hagy-ta a telefont valahol… A hajam égnek állt… És csak annyit tudtam mondani: Most tényleg??!!
Norbi kapta magát, felmászott hozzájuk 2 mobillal, hogy legyen mivel világítani, és lázas keresésbe kezdtek….. És láss csodát, 5 perc kutakodás után a sötétben, a rengeteg lehullott falevél között meg-ta-lál-ták!!

Szóval megvolt a kaland, meglett a telefon és még jól el is fáradtunk! Mindez a ma esti hóeséses sétánk után már elég messzinek tűnik…. De nem fogjuk elfelejteni, hogy mi így zártuk le 2016 őszét Montrealban.