Amikor először megláttam az első montreáli drone expo hirdetését, rögtön beugrott milyen tökéletes fiús program is lenne ez. 🙂

Az igazat megvallva, már vagy egy éve nézegetem ezeket a távirányítású repülő micsodákat….
Ahogy szerintem minden gyereket, úgy engem is mindig lenyűgöztek gyerekkoromban a távirányítású dolgok, legyenek azok autók vagy repülők. Annak idején volt egy távirányítású terepjáró autónk, ami kb. évente egyszer működött, mivel 6 bébi+6 ceruza+1 darab 9 voltos elem kellett bele – nem egy spórolós játék, de iszonyúan élveztük, hogy 5 méterről is tudjuk vele kerülgetni az udvaron az akadályokat!

A drónok egy modernebb őrület, mert ugyan már vagy 20 éve léteznek távirányítású repülők, ezek mindeddig a mély pénztárcájú megszállottak jatékszereinek számítottak. Hisz nemcsak drágák és nehezen kezelhetőek voltak, de legtöbbször speciális szaktudást igényelt a legkisebb javítás is, –  az alkatrész beszerzésről nem is beszélve!
Ez egy pár éve megváltozott, ahogy jópár (főként kínai) gyártó kezdett készíteni quad-coptereket, azaz négymotoros repülőket. A négy motor azért fontos, mert ezek a beépített vezérlő elektronikának köszönhetően felszállás után stabilan megállnak a levegőben és abba az irányba mozognak amerre a mellékelt távirányítóval küldjük őket – magyarul ezeket a béna kezdő is a levegőben tudja tartani, többé-kevésbé úgy irányítva ahogy szeretné… ez a régebbi benzinmotoros repülőgépekről messze nem volt elmondható.

A vágyakozást shoppingolás követte, ahogy az lenni szokott, na de nem elkapkodva… Pár napot eltöltöttem az irányadó weboldalakon, életünk első drónjába invesztálva $65-öt, beszereztünk egy Syma X5C-t. Mint minden hobbi, ez is borzasztó bonyolult tud lenni: az embernek először meg kell tanulnia a szakkifejezéseket, hogy egyáltalán értse, hogy melyik gyártó melyik modellje miért jó vagy miért nem jó. Néha teljesen elveszettnek éreztem magam a Mode1 és Mode2, motor teljesítmények, repülés vezérlők és LiPo akkumulátorok, FPV szemüvegek és töltők kódjai között. Végül a “mit vegyen egy teljesen kezdő drone pilóta” típusú oldalak segítettek a legtöbbet. 🙂 Ja, amúgy az FPV rövidítés a First Person View-t jelenti, ha felvesszük a szemüveget, akkor azt látjuk amit a repülő lát, mintha rajta ülnénk – ez nagyon buli!

Visszatérve a repülő szerkezetre: ez egy kb. 30 centis modell, távirányítóval, kamerával, akku töltővel felszerelve. Na ne várjunk csodát! Érzésre a kínai ipar átlagos terméke, minden totál olcsó műanyag, az egész akkuval együtt van vagy 25 gramm – de mint kiderült, mindez inkább előny mint hátrány. Az első próbálkozások (khm, őszintén inkább bénázásoknak nevezném ezeket) közben kiderült, hogy nem is annyira egyszerű egy ilyet vezetni… az ember sok éves autó vezetési és számítógépes játék gyakorlattal azt hinné, ez is is csak két karral működik, de az a fránya harmadik dimezió a levegőben mindent megbonyolít!

A fiúkkal nagyon jókat szórakoztunk délutánonként, ahogy elmentünk “reptetni”. Igaz, ez egy lassú és elég buta modell, kb. 15 méteres távirányítási távolsággal, de így is nagyon élvezetes volt a levegő meghódítása. Na, meg persze a fáké… mert azokból mint kiderült túl sok van, és már a harmadik alkalommal Zsombor mászhatott fel a fára visszaszerezni a felakadt drone-t! No de ezért nem adtuk ám fel! Szerencsére Kanadában nem kell külön engedély a 2kg alatti drónokhoz, de persze a felelősséget így is vállalni kell: a hajam állt égnek amikor a fiúk majdnem lekapták a kis drónnal a bácsi fejéről a sapkát!

Visszakanyarodva az eredeti témára, a drone expot nagyon élveztük! A kiállítást az egyik helyi amerikai foci stadionban rendezték. Hatalmas terület, harsogó zöld mű-fű, ami mint kiderült nem is annyira jó 33 fokos szikrázó napsütésben. Körben standok voltak, ahol kereskedők kínálták a legújabb repülő modelleket, távirányítókat, kijelzőket és szemüvegeket. Néhány kiállító saját építésű modelleket mutatott be, láttunk 8 karú, méteres átmérőjű repülő szörnyeteget is. 🙂

A kiállítás legizgalmasabb része azonban a drone verseny volt! Ezt a stadion felét elfoglaló pályán rendezték meg, ami elég furcsán festett első látásra: a földön sorban leszórt tenyérnyi piros-fehér műanyag korongok, hajlongó zászlórudak (mint a sípályán) és kb. embermagasságú felfújt karikák váltakoztak. A versenyzők “felsorakoztak” a székeiknél – mivel ezen a versenyen ülve kell küzdeni -, feltették az FPV szemüvegeiket, majd a távirányítók jeleire megindult a mezőny. Mintha egy csapat kismacska méretű lódarázs szabadult volna el a pályán, olyan hangokat hallottunk. A sokszínű repülő szerkezetek megindultak és a pálya vonalát a földön követve repültek át a felfújt kapukon, fel a lelátó lépcsőin, megkerülve a stadion szélén látható zászlót, majd vissza le, át az amerikai foci kapun végig a rajtkör felé. Próbáltunk fényképezni, de telefonnal szinte lehetetlen a 20-30 centis, de 30-40 km/órával száguldó drónokat lekapni, így kénytelenek voltunk a bírókra hagyatkozni, akik – számunkra varázslatos módon – végig tudták követni a mezőnyt és kommentálni az ütközéseket és kieséseket.

Közelebb sétálva kiderült, hogy a bírók is látják azt a képet amiket a versenyzők szemüvegeibe továbbít a drónok kamerája, így élőben látták ahogy a versenyzők a lépcsőknek, kapuknak csapódnak és kiesnek a versenyből, sőt egy visszajátszás is készült arról, ahogy két repülő egymásnak ütközött, leamortizálva egymást.
Egy futam 3 percig tartott, a nyertes pedig az volt, aki a legmesszebb jutott a pályán, persze az akadályokat hiba nélkül teljesítve. Azóta már mi is tudjuk a gyerekekkel, hogy egy ilyen kör a pályán gyors, de kutya nehéz feladat.

Délutánra végiglátogattuk az összes standot, kipróbáltuk a szimulátort, a különböző FPV és virtuális valóság szemüvegeket, a gyerekeknek berendezett mikro-drone pályát és a gyümölcsturmixot is. 🙂

Noha nem vettünk semmit, de a drónozási láz megmaradt, azóta itthon gyakorolunk az új szerzeménnyel: egy Walkera Rodeo 150-es verseny drónnal, amit szemüveggel lehet vezetni, mint a nagyok!