Közeleg az év vége, le kell adni minden igazolást, papírt a cégnél ami 2015-re tartozik.
Erről jutott eszembe írni az eddigi tapasztalatainkról hivatalos ügyekben. Kezdve a legelején, nem egyszerű “csak úgy” munkát vállalni Kanadában, de mi felkészülve érkeztünk! Másfél évvel ezelőtt, kimerítő, 12 órás repülőút után (a saját biológiai óránk szerinti) éjjel kettőkor első utunk a bevándorlási hivatal irodájába vezetett a reptéren. Ilyen időpontban nagy tömeg szerencsére nem volt, próbáltuk a lelket tartani a gyerekekben, hogy ez nem fog sokáig tartani!

A vámtiszt átvette a kb. 50 oldalra rúgó paksamétát (másolat mindegyikünk hivalatos iratairól, meghívó levél a cégtől, igazolás a kanadai munkaügyi minisztériumtól, stb.), majd pár perc lapozgatás után – miután meglátta a minisztériumi igazolást is – közölte, hogy nem akarja rabolni az időnket, gyorsan megcsináljuk a munkavállalási engedélyeket és mehetünk. Pár csavar után a technikával – a specialáis nyomtatójuk nem akart üzemelni, de megoldották -, betűzte az útlevelekbe a hivatalos iratot, majd egy “köszönöm, viszlát”-tal elköszönt. Nem mondhatnám, hogy én nem voltam fáradt, így nem tudtam, hogy én hallottam rosszul, vagy tényleg magyarul köszönt el?? Pár mondat után kiderült, hogy ő lengyel származású és sok magyar (is) megfordul náluk, így mindenféle nyelven ismer pár szót, ami jól jön. Nem tagadom, jól esett a kedvesség a kései órán 🙂 .

A következő hétfőn készültem nyakamba venni a várost, hogy beszerezzem a munkavállaláshoz kötelező iratokat: SIN szám (kb. a magyar adószám), egészség biztosítás, saját bankszámla. A Service Canada várójában üldögélve hallottam annyiféle – számomra – kiejthetetlen nevet, hogy a sajátomat meg sem hallottam, csak a “Mr. Norbert?” kérdésre kaptam fel a fejem, fogalmam sincs a “Csongrádit” éppen hogyan sikerült kimondaniuk 😀 . Pár kérdés után kaptam egy papírt, amin az adószámom szerepelt.

Ezután következett az egészségbiztosítás, itteni néven RAMQ, ahol meglepetésemre kb. 150 ember üldögélt/álldogált a váróban. A kanadai hatékonyság lenyűgözött, mivel a sok kérelmezőre való tekintettel 40 ügyintéző ablakot (!) nyitottak meg és pörögtek az emberek! Ez az “állami biztosítás”, ami a háziorvosi ellátást és az életmentő kórházi műtéteket fedezi, de pl. a fogorvosi ellátás saját finanszírozású (és a magyar pénztárcához viszonyítva elég borsos áron történik – egy gyerek fogszabályzás kb. 2-2.5 millió forint között van).

Utoljára egy ismerős által javasolt bankba mentem számlát nyitni – nagyon tetszik, hogy heti két nap este 7-ig vannak nyitva! -, ahol idősebb, kedves, vérbeli profi ügyintéző néni fogadott. Azon túl, hogy az ember nyit egy bankszámlát ahová a fizetése érkezik, szüksége van bankkártyára és hitelkártyára a mindennapi élethez. Azért írom ezeket külön-külön, mert meglepetésemre, Észak-Amerikában a kettő teljesen más fogalom és másképpen is viselkedik. Bankkártyát (debit card) mindenki automatikusan kap a bankszámlához, amit egy minimális összeggel kell megnyitni. Ez a kártya számunkra elég furcsa, mert rögtön a kezembe nyomták ahogy ott ültem, és a nevem nem szerepel rajta!! Ez használható készpénz felvételre, fizetésre a kereskedői termináloknál, azonban online nagyon korlátozottan (értsd: pár nagyobb helyen egyáltalán nem) fogadják el! A hitelkártya ( credit card) az, ami nélkül itt nagyon nehéz az élet, viszont a frissen az országba érkezett munkavállalók ilyet nem kaphatnak, ugyanis a kanadai rendszerben a hitelkártya igénylés elő-feltétele a pozitív hitel történet (credit history). Ez nagyon fontos itt, pl. ez kell egy lakás kibérléséhez is, ami nem is olyan egyszerű, de erről majd máskor.
Egy szó mint száz, hitel kártyára esélyem nem volt, de mivel a néni tényleg mindent be szándékozott vetni az érdekemben, személyesen írt egy e-mailt a felettesének, hogy mivel én ugyanennél a cégnél dolgozom évek óta, így legyenek szívesek engedélyezni egy speciális hitelkártya típust nekem: ez a “biztosított hitelkártya” (secured credit card), ami európai szemmel ismét egy őrület – a saját letétbe helyezett pénzemért kapok egy azonos nagyságú hitelkeretet – mindezt bírálattal ugye… sok hűhó a semmiért?

A kártyák nagyon fontosak, készpénzt szinte soha nem használunk, mert mobil terminál van mindenhol: a pizzafutárnál, a taxiban, a mosodában! Ezt akkor éreztem a leginkább, amikor egyik reggel a helyi boltba leszaladva a fizetésnél elutasította a kártyámat. Nem gyanakodtam túlzottan, mert a termináljuk eléggé megbízhatatlan, gondoltam a szolgáltató készülékében a hiba. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor délután a kávézóban szintén nem működött sem a credit sem a debit kártya! Egy telefon a bank ügyfélszolgálatára, és kiderült, hogy mindkét kártya adatait ellopták és az egyikkel eldobható kártya egyenleget vásároltak $400 összegben, a másikkal pedig Szlovániában próbáltak egy hotel számlát kiegyenlíteni – erre a tranzakcióra tiltotta le a bank a kártyákat, hiszen soha nem használták őket Montrealon kívül, nem hogy hirtelen Európában! Az ügyintéző kisasszony furcsálta az elképedésemet, hogy hogyan is történhetett ez meg – biztosított róla, hogy ez Észak-Amerikában (sajnos) elég mindennapi eset, valószínűleg egy olyan terminálnál fizettem, amibe a rosszfiúk másoló modult telepítettek. Pár perc után biztosított, hogy ők kivizsgálják az ügyet és az új kártyáimat pár nap múlva átvehetem, az ellopott összeget pedig visszatérik hamarosan (így is történt).

Van pár (számunkra) furcsa dolog is: lakcím kártya például nincsen, sőt, semmilyen hivatalos igazolás sem létezik a lakcímről, amit itt vagy a jogosítvánnyal, vagy egy közüzemi számlával igazolnak. Ez akkor volt vicces, amikor jogosítványunk még nem volt és egyetlen számlánk sem érkezett még.

A történetből a hozzáállást, a hatékonyságot szeretném hangsúlyozni és az ember központúságot: egy egyszerű ügyintéző veszi a fáradtságot, és próbál az ügyfél érdekében mindent elkövetni. Ez nagyon jól esik ügyfélként és megadja azt a sokat reklámozott “priceless” feelinget! 🙂