“Bocsánat, hogy zavarlak, csak meglepetést hoztam Neked…”

naplo

Jól hangzik, igaz? Ezzel a mondattal kopogott be ma délután az ajtón az egyik dél-koreai barátnőm. Hát mit lehet erre válaszolni?!
– Te sosem zavarsz! Pláne, ha még egy ilyen szépen csomagolt meglepetés van a kezedben :).

Hogy miért kaptam? – egyszerűen azért, mert ki akarta fejezni, hogy sajnálja, hogy mostanában nincs annyi ideje, hogy közösen csináljunk ezt-azt, de nagyra értékeli a barátságomat és azt, ahogy a gyerekeivel viselkedem… Azt is elmondta a kb. 65 másodperces látogatása alatt a bejárati ajtó előtt, hogy most már téli szüneten lesz.

Kaptam egy csodálatosan szép 2016-os határidőnaplót és egy képeslapot. Mindezt becsomagolva egy olyan hímzett csomagolópapírba, amilyet előtte még sosem láttam.
Hát mondanom sem kell, hogy nagyon megörültem, és egyből írtam viberen, hogy remélem lesz időnk kávézgatni majd!

Több dél-koreai barátnőm is lett az elmúlt másfél év alatt.

koreatownKik ezek az anyukák, és mit csinálnak itt a világ másik végén?
Tanuló vízummal érkeznek Kanadába, leginkább Torontóba nyelvet tanulni. Ez azt jelenti, hogy az édesanya – az esetek 90%-ban Ő jön a gyerekekkel – köteles napi szinten nyelviskolába járni kb. reggel 9-től délután 4-ig, amiért elég busás összegeket kérnek el a nyelvsulik… Cserében a gyerekeik járhatnak ingyen angol nyelvű iskolába – szintén nyelvtanulási céllal. Mindeközben édesapa otthon dolgozik, és fenntartja a családot – csak mindezt 11 ezer kilométerrel távolabb teszi, körülbelül 2 évig, mert a legtöbbjük két év után költözik vissza a gyerekekkel.

Elmondásuk szerint Szöulban egyre nagyobb szükség van nyelvtudásra, mert anélkül lehetetlen jó állást találni, már most is, és mi lesz, mire az Ő gyerekeik dolgozó sorba kerülnek! (Ugye-ugye?! Mindig mondom, hogy tanuljunk nyelveket! :))

Hogyan ismerkedtünk meg?
iskolabuszPersze, hogy ennek is az iskolához van köze!! (néha úgy érzem, hogy az egész életünk az iskola és a tanulás körül pörög – nem mintha zavarna….)
Tavaly szeptember elsején, mikor büszkén és remegő szívvel kísértük le a fiúkat az iskolabuszhoz első nap, nagyon meg voltunk lepődve, hogy a buszra kb. 18 koreai gyerek szállt fel és 2 európai-magyar…. A gyerekeket kikísérő szülők pedig csak anyukák, meg mi… Inkább éreztük pár percre magunkat Ázsiában, mint Észak-Amerikában!
Az ilyen gyerekeket kikísérős-hazaváros alkalmak során elkezdtünk beszélgetni és a többi már jött magától.

Az is kiderült, hogy pont egy olyan épülettömbbe költöztünk, aminek a fenntartója leszerződött egy olyan koreai ügynökséggel, aki tanulóvízumos anyukáknak biztosít szállást, amíg itt tartózkodnak, hisz ez az épület közel van azon kevés angol nyelvű iskolák közül az egyikhez, ami Montreálban található (ne felejtsük, hogy Québecben vagyunk, ahol elsődleges a francia nyelv, csak Montreál kiemelkedően kétnyelvű város), valamint olyan távolságban van az iskolától, hogy iskolabuszos szolgáltatásra is jogosultak a házban lakó tanulók.

download (1)Ezek a barátságok sok mindent tanítottak nekem. Az egyik legfontosabbat, hogy lehet ugyanazt a nyelvet beszéli két ember – mindegyikünk esetében az angol a tanult nyelv ugye, amit beszélgetéseink során használunk – de a kulturális különbségek miatt sokszor nem teljesen értjük meg egymást. Annyira más világból érkeztek ők és mi vagy én, hogy más a gondolkodás módunk, más elveink vannak, más dolgokat tekintünk egyértelműnek. Mások az értékrendjeink, a viszonyulásunk a világhoz, egymáshoz.

Csak abba az alap szituációba gondojunk bele, hogy mikor fog Magyarországról elköltözni egy anyuka a gyerekeivel pl. csak Londonba, hogy angolul tanuljanak, míg apa otthon marad és tud annyit keresni, hogy így is fenntartja a családot? Vagy egy másik kérdés a témával kapcsolatban – tudom, nagyon sok felmerülhet, ha elgondolkodunk rajta egy kicsit: mikor válik szét egy család két évre, hogy tanulás miatt külön éljenek? Nekik ez természetes.

Szerintem a poszt legelején elhangzott beszélgetés is olyan tipikus:

  • Mindenért elnézést kérnek, mindenért!
  • Ha nincs előre pár nappal lefikszálva a találkozó, akkor nem lehet csak beugrani egymáshoz… beszélünk pár szót az ajtóban, és hiába hívom, nem jönnek be… Viszont ők se erőltetik a dolgot, ha csak én ugrom át valamiért – a résnyire nyitott bejárati ajtóban kommunikálunk.
  • Elsődleges „szeretetnyelv” ha szabad használnom ezt a kifejezést: az ajándék.
    Ez nagyon sok fejtörést okozott nekem: néha nem értettem a kapcsolatunkat. Ha én szerveztem valami programot, pedig szerveztem jócskán és sokfajtát, akkor örömmel jöttek, jól érezték magukat, haza se akartak menni. Utána meg rettenetesen hálásak voltak érte. De ha én nem, akkor személyes érintkezés szinte semmi….

coffee1Végig gondoltam a többi kapcsolatomat, barátságomat és rájöttem, hogy nekem a legfontosabb az együtt töltött idő. Persze, örülök az ajándékoknak is, de ha valaki azt mondja, hogy üljünk le egy kávé mellé vagy menjünk ide vagy oda, az számomra mindennél többet ér!
Volt olyan időszak, mikor azt hittem, hogy lehet csak a terhükre vagyok. Tényleg jól érezték magukat velünk? Akkor most miért nem hívnak vissza hozzájuk vagy ajánlanak fel bármi programot? Most akkor mi van??!!!

És általában ezeket a gondolatokat zárta az, ami ma is megismétlődött.

gift(szeretünk, barátok vagyunk, tessék ajándék…) Ezt így kellett elfogadnom: ezért ha pl. valami project-munkás lecke van az iskolában, akkor evidens, hogy a csapat minden tagja nálunk van és itt együtt küzdünk rajta (és még az a felkiáltás is benne van, hogy nekünk van elég gyors netünk – haha). Vagy nálunk vannak kisebb partyk, játszódélutánok vagy én találom ki, hogy menjünk el együtt valahova. De már tudom, hogy nekik ez nem teher, sőt örömmel jönnek, és akkor már aktívan részt is vesznek, csak kell nekik egy kis kezdő ’lökés’. 🙂

Tehát jövő héten, mikor hivatalosan is kitör a szünet, meghívom a barátnőmet kávéra és a gyerekeket játszani! És kitaláljuk, hogyan is fogjuk majd illően, közösen, a többi koreai barát családdal elbúcsúztatni a 2015-ös évet itt Kanadában!! – persze, én már tudom nagyjából a forgatókönyvet, már csak őket kell belecsiszolni! 😉
Remélem, sikerül is majd, hisz az eddig megismert dél-koreai anyukákról – mégha persze másképp is gondolkodnak bizonyos helyzetekben,- azért csak azt lehet mondani, hogy nagyon kedves, segítőkész, megbízható, szimpatikus emberek.