Tegnap reggel, mikor fél cm vastag jég lebegett a felmosóvödörben a teraszon, rá kellett jönnöm egyrészt arra, hogy nem öntöttem ki a vizet… másrészt arra is, hogy milyen hipp-hopp szaladt el a nyár! (igen, jártam fél évet logikára 🙂 🙂 Látszik is, tudom… 🙂
Vagy mondhatjuk azt is, hogy már az ősz is lassan a végéhez közeleg…. De ezt még nem akarom elhinni – reménykedem benne, hogy legalább bő egy hónapig igyekszik még az időjárás kegyes lenni hozzánk és lesznek még szép, napsütéses őszi napjaink, mielőtt beköszönt a hosszú tél!

A harmadik nyarunk ért véget Kanadában…
Az első, ami igazából csak egy fél nyár volt, azzal telt, hogy megismerjük a várost, igyekezzünk minél több dolgot megtudni a montreali életről, albérletet és iskolát keressünk a gyerekeknek. A várost egy jó ideig nem is hagytuk el… magában is nyújtott elég felfedezni valót.

A következő nyáron, mikorra sikerült autót szerezni, arra gondoltunk, hogy igyekezünk megnézni azokat a nagyobb városokat, látnivalókat, amik még mondhatni könnyedén elérhetőek autóval is 3 gyerekkel a fedélzeten. Így eljutottunk Ottawába, Torontóba, a Niagara-vízeséshez, Québec citybe. Van, amelyik kirándulásról már beszámoltam, de van, amelyikről még nem sikerült mesélni! De sebaj! Mindjárt itt vannak a sötét, hosszú téli esték, amikor erre is jut talán idő. 🙂

Ezen a nyáron még továbbra is az volt a tervünk, hogy ha már Kanadában vagyunk, akkor ismerjük meg minél jobban Kanadát, azon belül is Québecet. Ezért még északabbra indultunk, Québec cityin is túl – nem, az üveghegyig azért sajnos nem jutottunk el :), de mikor 5-6 óra távolságra utazunk, a fenekem már úgy érzi. 😀

Egy kedves ismerősöm mesélte, hogyha szeretjük a természetet, szeretünk túrázni, és igazán egyedi dolgot szeretnénk látni, akkor ne hagyjuk ki a Fjordot Saguenay-ben, a Lac Saint-Jean partján! És milyen igaza volt!!!!

Saguenay Montrealtól kb. 530 km-re van észak-kelet irányban. Erősen hegyvidéki éghajlattal, amit már az odafele vezető úton is megtapasztaltunk.
Gyönyörű tájon vezetett keresztül az autópálya: hegyek, sziklák között, tavak partján,ahol a tájat az egyre sötétedő fenyőerdők tették még különlegesebbé. De nem csak az erdő színe lett egyre sötétebb, de az ég is, ahogy közeledtünk Chicoutimi városához, ahol a szállásunkat foglaltuk le a 4 napra. Szerintem ez volt életünk egyik legvadregényesebb nyaralása!

Az utazás során többször is elkapott minket olyan felhőszakadás, hogy alig láttunk ki az autóból!! Egyik alkalommal pár másodpercig NEM is láttunk semmit!! Ez nagyon félelmetes volt, mert igyekeztünk tartani a sebességet, és az úton maradni, de nem lehetett tudni, hogy a többi autós hogyan reagál: lelassít? Esetleg oldalra húzódik?? Úgy éreztük magunkat, mintha egy száguldó dobozban ültünk volna, és igazából nem sejtettük, hogy mi fog következni, mert csak a szélvédőn leomló vizet láttuk!
Na, ekkor még a gyerekeknek is elakadt a szavuk és a lélegzetük!! – talán csak ennyi időre volt csend a kocsiban az 5 és fél óra alatt . 🙂

Chicoutimiben – a név is elárulja, hogy ősi indián településről van szó – először a duzzasztógátra épült Papírpép Gyár Múzeum maradványait néztük meg. (La Pulperie de Chicoutimi). Az egyik épületet renoválással sikerült múzeummá alakítani, de a régi gyárterület nagyobb részét meghagyták romos voltában. Egy sétálásra alkalmas romkertről van szó, aminek a bejáratánál egy múzeumépület helyezkedik el. A múzeum előtt egy több, mint 100 éves montreali gőzmozdony fogadja a látogatókat, amire fel lehet mászni, meg lehet nézni a belsejét.

Az 1890-es években ide is elért a vasútépítkezés, aminek hatására már nem csak egy fűrésztelep működött a városban, de megépítették az egyik legjelentősebb Pép- és Papírgyárat, ami 1910-ig nagy erőkkel dolgozott.

Elég későn értünk már ide, így rajtunk kívül senki sem sétált az elhagyatott, romos falak között. A gyerekek nagyon élvezték, önfeledten ugra-bugráltak, rohangáltak a hosszú utazás után, és szaladtak fel a rohanó folyó partjára épített magasabb részekre is.
Majd hirtelen feltámadt a szél, teljesen beborult az ég, és ott álltunk szinte kiszolgáltatottan ég és robogó vízesés között a dühös szélben! Mivel az én életemből nem hiányoznak a “nagy kalandok”, gyorsan visszavonulást is fújtam a kocsihoz a kicsiknek.
Szédületes tempóval szedtük a lépcsőket lefele, és utána ahogy erősödött a szél, mi is egyre gyorsabban szaladtunk a kocsi felé. – Érdekes, most nem kellett könyörögni, hogy induljunk már, gyere már, ne maradj le!! 🙂

Az utolsó pillanatban szálltunk be – pár perccel később megérkeztek a többiek is – és hatalmas vihar kapott el bennünket, akkor már a kocsiban ülve. Szakadt az eső, és úgy fújt a szél, hogy a kocsit is meg-meg lökte! Azon a napon, ki tudja, hanyadik felhőszakadással futottunk össze… Vagy csak egy felhő vett minket üldözőbe???!!

Nyaralásunk során Chicoutimiben (a település eredetileg ‘Mély víz vége’ nevet viseli) lehetőségünk volt még meglátogatni a Musée de la Petite Maison Blanche-t. (Kis Fehér Ház Múzeuma)

A kis házikó 1996 után vált híressé, mikor egy hatalmas árvízhullám mosta el a környező házakat nem csak Chicoutimiben, de más településen is, miután két hétig szakadt az eső. Ez a kis házikó túlélte a megpróbáltatásokat és ennek emlékére egy mini-múzeumot rendeztek be benne. Ez az 1996. júliusi árvíz volt talán a 20. század legnagyobb árvize Kanadában.
Találtam is a neten fényképet erről a természeti katasztrófáról a The Canadian Encyclopedia weboldalán:

Ha már Saguenayben voltuk, nem hagyhattuk ki a kísértetváros néven emlegetett Val-Jalbert falucskát. De hogy is lett az 1900-as évek elején virágzó kistelepülésből kísértetváros a 1920-as évek végére??!!
Nagyon megható, de egyben nagyon tanulságos is volt megismerni a város rövid történetét. Miután megvettük a belépőjegyeket, nyitott kisbusszal szállították fel az ide látogatókat a vízesésig, ahol a valamikori Papírpép Gyár épülete áll.

Felvonóval fel lehetett jutni a kisebb vízeséshez, és akinek volt kedve szépen kiépített falépcsős úton lesétálhatott a nagyobb vízesés mentén a gyárépülethez, majd végig a településen.

Miután megérkeztünk a kis városnéző busszal a gyárépület elé, mindenkit betessékeltek a régi épületbe, ahol meglepetésünkre a gépházba kellett lemenni. Majd elsötétedett minden és 4D-s film segítségével keltették életre a város volt lakóit, akik a szoba 3 falára vetítve mesélték el fényképekkel, mozgó filmkockákkal illusztrálva, hogyan regulázták meg a hatalmas vízhozamú folyót. “Betörték” a 35 és 72 méter magas vízeséseket, amiknek az energiáját felhasználva felépítették a kor egyik legjelentősebb papírpép gyárát. Amerikába és Nagy-Britanniába is szállították az előállított papírpép lapokat!

Munkahelyeket teremtettek, a gyár köré házakat építettek: egy igazi, virágzó települést hoztak létre iskolával, templommal. Olyan házakat nézhettünk meg, amikben már az 1900-as évek elején volt fürdőszoba, öblítős illemhely, elektromos világítás.

Az iskola épülete hatalmas volt a település méretéhez képest, mivel otthont adott a tanító apácáknak is.

Mindez a Jalbert nevű beruházónak köszönhetően, aki után el is nevezték a települést. Sajnos ő 1904-ben hirtelen meghalt, de a termelés és a fejlődés folytatódott 1919-ig szakadatlanul. Ekkor a lakosságot spanyol nátha tizedelte meg: főleg a gyerekeket, időseket, kismamákat támadta meg a betegség.
Mindez még nem tette volna tönkre a városka életét, de kitört a Gazdasági Világválság is, aminek hatására be kellett zárni azt a gyárat, ami a megélhetést jelentette az ott élőknek. Kénytelenek voltak hátrahagyni az otthonaikat és elvándorolni más megélhetést keresve a környező településeken.

Talán azért is olyan szívszorító ennek a kis falunak a története, mert nagyon könnyen állíthatunk párhuzamot napjaink eseményeivel: száz év telt el, de ez a történet akár most is megtörténhet… Vagy meg is történt…

A nyaralás programját tervezve reménykedtünk benne, hogy legalább lesz egy olyan nap, amikor szépen kiderül az ég, süt a nap és lehetővé teszi nekünk az időjárás, hogy tényleg pozitív élményekkel gazdagon térjünk majd haza a Fjordtól, miután egy jó kis gyalogtúrával lefárasztottuk – megint – magunkat :).

Szóval mindenki izgatottan kelt útra, hogy meghódítsuk a Fjord környékét, amiről tudni érdemes, hogy ez a fjordok közül az egyik legdélebbre található.
Eddig is tudtuk, hogy Kanadában rengeteg tó van, de Saguenayben el lehet mondani, hogy tó hátán tó! Az egyik kisebb, a másik hatalmas, és van mikor csak pár méternyi szárazföld választja el egyiket a másiktól! És mindnek van neve!! Szépen kitáblázva! – meg kell hagyni, valaki nagyon szeretett “keresztelni”. 🙂

Amikor megérkeztünk a Parc National de Saguenaybe, az itteni parkokhoz hasonló fogadtatásban volt részünk. Fizetni kellett minimális belépőt, majd a parkolás után egy nagy faház fogadja a kirándulókat, ahol be lehet szerezni térképet, hasznos információt, lehet szuvenirt vásárolgatni vagy épp harapnivalót. Esetleg túra után leülni a teraszon pihenni egyet. Persze enni-inni kinn a természetben is van lehetőség – sokat írtam már arról, hogy a nemzeti parkok, vagy akár csak a kisebb városi, falusi parkok is tele vannak padokkal, asztalokkal, hogy minél könnyebbé, kultúráltabbá tegyék a kirándulók, túrázók életét.

Mi is beszereztünk egy kis térképet, kiválasztottunk a Szűz Mária útvonalat, ami a Miasszonyunk szoborhoz vezetett a hegy túloldalára, és nekiindultunk azzal a felkiáltással, hogy jutunk, ameddig jutunk, hisz messze is van, magasan is van! Igazi megkönnyebbülés volt, mikor kb.  2,5 óra gyalogolás után megpillantottuk végre a 9 méter magas, 3 tonnás szobrot: mert kemény menet volt, főleg, hogy Tami csak 3,5 éves!
Lehet rövidített és egyszerűsített verzióban éltük át azokat a megpróbáltatásokat, amiket azoknak kellett átélniük, akik segítettek egy kereskedőnek eljutattni és felállítani ezt a fehér szobrot  a Szentháromság Csúcsra.
A kereskedő kb. az 1870-es évek végén szeretett volna átkelni a befagyott Szent-János tavon (Lac Saint-Jean), amikor beszakadt alatta a jég, de csodával határos módon megmenekült. Nagyon megbetegedett, és ígéretet tett a Szűznek, hogyha megmenti az életét, akkor a tiszteletére egy szobrot fog emeltetni.

És mi közel 150 évvel később eljöhettünk, és megcsodálattuk nem csak a Fjordot, de a szobrot is:
– rendben, bevallom, mikor már kezdtünk kimerülni a gyalogolásban, akkor nem épp ez jutott eszembe, hanem pl. olyasmi, hogy mi a fenének kellett a lehető legnehezebben megközelíthető helyre tuszakolni ezt a szobrot??!!!
De mint tudjuk, az emlékek idővel megszépülnek. 🙂 Főleg, ha ilyen kilátás fogadja a fáradt túrázót! 🙂

Annyi természeti szépséget rejt ez az ország, hogy jó pár nyarat tölthetnénk még el azzal, hogy megnézzük mindazt, amit szeretnénk…. Igyekszünk maximálisan kihasználni a lehetőségeket, hisz ki tudja, mit hoz a jövő! 🙂
Addig is köszönöm, hogy elolvastad a nyári élményeink egy részét és nagyon örülök, hogy megírhattam ezt a posztot: jó volt feleleveníteni és megosztani Veletek egy kicsit Saguenay szépségét. 🙂