Költészet Napja margójára

Ülök a nappaliban az asztalnál. Közben nézem a két kicsit – 8 és 4 évesek-, ahogy önfeledten játszanak, építenek a szőnyegen…. és azon kapom őket, hogy már nem magyarul beszélgetnek egymás között játék közben… Hanem automatikusan, gondolkodás nélkül használják az angolt. Főleg az idősebbik…
Be kell valljam, kicsit büszke vagyok! Hisz ez volt a célunk, mikor 2 és fél éve útra keltünk! De másrészt meg is lepődöm rajta és kicsit meg is ijedek! Hisz még csak 2 és fél év telt el!! És itthon a család főleg magyar nyelven beszélget… Ennyi idő is elég nekik, hogy el kezdjen dominálni a gondolkodásukban egy másik nyelv “a másik nyelv”?!
Miközben merengek, eszembe jut a nagyobbik fiam is. Csak 3 napot volt sítáborban az iskolával, de mikor hazajött, voltak szavak, amik nem jutottak eszébe magyarul, miközben mesélte az élményeit…

Eljátszom a gondolattal, mi lenne a helyzet nyelvi téren, ha végleg letelepednénk Kanadában?

Vajon az unokám tudna majd magyarul?
Gondolkodjunk logikusan!
Montreálban akkor érvényesülhetsz igazán, ha kétnyelvű vagy- azaz beszélsz angolul és franciául is. A gyerekeim esetében természetesen MÉG – mondom, még -, ott a magyar nyelv. Harmadikként vagy elsőként? Most ezt ne részletezzük…
Milyen esély van arra, hogy magyar párt találnak, keresnek maguknak itt a világ másik felén??

Tegyük fel, így lesz. Akkor 3 nyelvet beszél majd a leendő gyerekük.
De – és szerintem, ennek van nagyobb esélye -, ha az apuka vagy az anyuka más nemzetiségű, akkor képbe kerülhet-e egy negyedik nyelv?? Lehet-e négy nyelven beszélni??
Lehetni biztos lehet, de lássuk be, hogy nem az angol és a francia kerülne háttérbe… Vagy lehet, maradna csak a francia és csak az angol??

Maximum egy-két szó anya és apa anyanyelvén?
Elgondolkodtató és kicsit szívbemarkoló is… Leszünk mi a nagymami és nagypapi, akik Magyarországról jöttek valamikor? És repesnem kell majd a boldogságtól, ha az unokám ki tudja majd mondani magyarul, hogy nagyi és nem granny-nek hív?

Vagy ennek 20 év múlva már nem is lesz jelentősége??
De azt hiszem, igen!
Milyen szerencse, hogy nem csak én gondolom így! Hanem rajtam kívül sok olyan magyar, aki az ország határain kívül él! És milyen szerencse, hogy nekik, nekünk is van lehetőségünk arra, hogy találkozzunk magyar előadókkal, művészekkel, akik szívügyüknek tekintik azt, hogy a magyar kultúra, művészet, irodalom, történelem elérhető lehessen bárki számára – akár azoknak is, akik több száz vagy ezer kilométerre laknak “otthon”-tól.

Igény van rá. A közönség adott. De kellenek olyan emberek is, akik elhozzák a műsorokat, előadásokat nekünk.

De hogyan jut valaki eszébe az, hogy hivatásának tekintse a magyar nyelv, irodalom, történelem eljuttatását a határainkon túlra is?

Erről szeretném kérdezni Tóth Péter Lóránt vándorverselőt, rendhagyó irodalomtanárt – ha szabad így szólítanom -, aki februárban 2 hetet töltött Kanadában, hogy hat városba is eljuttassa többek között József Attila szavait.

1) Péter! Honnan jött a gondolat, hogy nyakadba vedd a világot, kimondottan a Kárpát-medencét, és több száz magyar iskolát, közösséget látogass meg rendhagyó irodalomóráiddal két év alatt?

Polgári hivatásomat tekintve testnevelés-történelem szakos tanár vagyok. 2003-ban végeztem az akkori ELTE TFK-n, s rögtön munkába is álltam egy – szülőhazámhoz – Kunszentmiklóshoz közeli kis faluban, Szalkszentmártonban. Itt négy tanévet töltöttem. Később „haza” jöttem, és alma matereimben, a Varga Domokos Ámk-ban hat, míg a Baksay Sándor Református Gimnáziumban kettő tanévet töltöttem el.

A versekkel gyermekkoromban ismerkedtem meg, tulajdonképpen az anyatejjel szívtam magamba a magyar irodalmat, hiszen édeseanyám rengeteget mesélt nekem és a két öcsémnek. Gyerekkorunkban sokáig laktunk testvéreimmel egy szobában, így az esték egy nagy mesebeli közös utazássá nőttek. Anyukám szerint már egy esztendősen kivűlről és beszédhiba nélkül mondtam el az „Öreg néne őzikéjét”.

Általános isklában pedig Bődi Szabolcs személyében olyan magyar tanárom volt aki megismertette és megszeretette velem a vers – és mesemondást. A Sors szépsége, hogy Szabolccsal – aki 12 évig volt Kunszentmiklós polgármestere – „…az égre írj, ha minden összetört!” című Radnóti Miklós életéről szóló verszínházi előadásunkat azóta közel félszáz településen mutattuk be Magyarországon és a határon túl.

Aztán középiskolás koromtól kezdve már nem mondtam, nem indultam versenyeken. Jött egy nagy szerelem, a kosárlabda s ez a játék a testnevelő tanárság felé terelt. Igaz, a verseketől nem szakadtam el, hiszen saját kedvtelésemre tanultam – főleg – József Attila szövegeket. 2008-ra össze is állt egy előadásnyi anyag, s én akkor megkértem azóta kedves atyai jóbarátomat, Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen színpadra vinni azokat a verseket és prózákat. 2009-től pedig újra elkezdtem indulni országos versmondó versenyekre. Később, első előadói estjeimmel pedig utazni kezdtem Délvidék és Kárpátalja irányába. Tulajdonképpen visszaszippantott a versmondás. 🙂
2015 nyaráig párhuzamosan éltem az életem tanárként és versmondóként. Végül 12 év tanítás után döntöttem úgy, hogy a versmondásnak szentelem az életemet. Egy bizonytalan, akkor még főleg kiszámíthatatlan út mellett döntöttem, de nagyon vonzott szószerint az Út, hiszen nagyon szeretem a Kárpát-medencét: a Világ e gyönyörű szegletét, természeti, történelmi és irodalmi kincseit. Meg akartam ismerni Petőfi hazáját, s nyomaiban lépkedve nem csak egyszerű turista szerettem volna lenni, hanem vinni is szerettem volna, adni. Adni ezeket a pódiumműsorokat és rendhagyó irodalom órákat.

 

2) Azt mindannyian tudjuk iskolai emlékeinkből, hogy kb. milyen egy “szokásos” irodalomóra. Milyennek kell elképzelni egy történelem-testnevelés szakos tanár feldolgozásában a “rendhagyó irodalomórát”?

Minden előadás összeállításánál fontos számomra, hogy a ma élő diákok párhuzamot tudjanak húzni a saját életük és a téma között. Kettő rövid példa:

A „Vasútállomás” című előadásomban sokat mesélek a gyerekeknek József Attila nehéz gyerekkoráról, a nélkülözéseiről. S hogy a sok viszontagsága közepette is próbált előrelépni: a szegénységből való kiutat a tanulásban és az olvasásban, önmaga képzésében látta. Beszélek a hallgatóságnak Attila istenes, Istent-kereső verseiről. Fontosnak találom a Költő egy másik oldalát is megmutatni, nem csak amit belénk is sulykoltak: a kommunista, az őrült ember, aki végül a balatonszárszói vasútállomáson vet véget az életének. Nem! József Attila is szerette az életetet, állandóan szerelmes volt, s belelátott olyan emberi és égi titkokba, amelyekbe csak a zsenik kaphatnak bepillantást. Az ember közeli Költőt igyekszem megmutatni nekik, bíztatva őket arra, hogy ahogy József Attila tehetséges volt a költészetben, úgy a mai gyerekek is tehetségesek – bármi másban. Előadásomban bíztatom, bátorítom őket, hogy higgyenek, bízzanak jobban önmagukban. Hiszem, hogy ezek nem elcsépelt és közhelyes gondolatok, mert a Világ azért tart jelenleg arra amerre, mert az emberek nem tanulják meg – elsősorban – önmagukat elfogadni, önmagukat szeretni.

Másik, 100. előadás közelében levő „Forr a dal már!” című rendhagyó történelem és irodalom órám a „pesti srácokon” keresztül közelít az 1956-os eseményekhez. Hiszen a diákok voltak a forradalom és szabadságharc mozgatórugói. Itt is fontos az üzenet: mit tehetnek ők, a mai fiatalok, hogy se nekik, se az ő gyerekeiknek ne kelljen soha többé fegyvert fogni a szabadságért.

Természetesen nem maradhatnak ki a versek sem. Azt gondolom, hogy a mai fiatalok is szeretik a verseket, kíváncsiak rájuk. Én azon igyekezem, hogy a diákok és a költemények minél jobban összeismerkedjenek és barátságokat kössenek.

Témáimnak van felnőtteknek szóló előadás változata is. Pódimumműsoraimban, versszínházi estjeimben egy-egy költő versei és prózái szerepelnek „csak”.

3) Én a montreali előadás alatt és utána a torontói magyar rádióműsort hallgatva, azt szűrtem le, hogy nagyon is van igény ezekre az előadásokra, órákra. Te ezt hogy látod? (elégedett vagy-e az eddigi célállomásokkal, vagy vannak szó szerint “más irányú” terveid is, gondolok itt pl. Nyugat-Európára?)

Az elmúlt pár évben Zágrábtól Kassáig, Beregszásztól Csíkszeredáig, Újvidéktől Kolozsvárig, Torontótól Prágáig több mint 150 településen jártam, több mint 300 előadással. Nagymúltú városi líceumoktól kezdve a legkisebb falusi iskolákig, ahol például még mindig egy osztályban tanul a 10 és a 14 éves gyerek. A fenti számok talán mutatják, hogy ahol megfordulok, oda általában vissza is hívnak, én pedig igyekszem eleget tenni ezeknek a meghívásoknak. Van igény ezekre az előadásokra, talán mert igyekszem emberközelivé tenni az előadások témáját. Nagy előny számomra az is, hogy tanárembereként nem idegen közeg számomra az iskola, egy osztályterem, vagy egy tornaterem.

Kérdésedre visszatérve nincs konkrét úticélom. Szeretem Kelet-Közp Európát. De óriási örömmel és kváncsisággal készültem és utaztam Kanadába is! Több mint három éve terveztük, szerveztük ezt az utat a torontói Parameter Klub vezetőjével Bede-Fazekas Zsolttal. Ezek az évek arra is megtanítottak, hogy legyek türelemmel. Mivel viszonylag későn kezdtem el járni ezen a versvándor-úton, így fokozatosan kellett megtanulnom és magamévá tennem a „mindent a maga idejében!” – gondolatát. Örülök minden lehetőségnek és felkérésnek, de nem erőltetek semmit. Hagyom megtörténni a dolgokat.

Egy konkrét tervem viszont van: 2020 végére szeretném – a felnőtt közösségeken túl – meglátogatni az összes határon túli magyarv iskolát a Kárpát-medencében ahol felső tagozaton és középsikolában folyik tanítás.

Jelenleg Moszkvába, Szentpétervárra, Kijevbe és Szarajevóba készülök az 1956-os előadásommal. De örömmel tölt el az is, hogy őszre visszavárnak Kanadába.

4) Milyen témában – témákban tartasz órát a gyereknek, előadást a felnőtteknek? Van-e valami újabb ötleted, amivel ezt bővíteni szeretnéd?

Fentebb említettem József Attila életét bemutató előadásomat a „Vasútállomást”, amelynek van egy diákoknak szóló rendhagyó irodalom óra, és felnőtteknek szóló pódiumest változata. Ez a helyzet az 1956-os előadásommal is. A már szintén említett Radnóti versszínházi-estünk inkább felnőtteknek szól. Ebben az előadásban megszólalnak a költő ismert versein kívül az eclogák, a Napló bejegyzések és a bori notesz „rémhírek és férgek közt” íródott szövegei is.

A vajdasági Hajvert Ákos Radnóti-díjas versmondó barátommal készített közös pódiumműsorunk „Nem mondhatom el” címmel több magyarországi és délvidéki településen vendégszerepelt. Ezeket az előadásokat továbbra is repertoáron tartom.

De tele vagyok új tervekkel: készül egy, a nagy magyart királyt, Szent Lászlót bemutató irodalom-történelem órám. Valamint az Arany János Emlékévhez kapcsolódva egy rendhagyó irodalom óra Arany életéről, valamint a Nagyidai cigányok feldolgozása monodráma formájában.

5) Miben volt más szerepelni a Kárpát-medencei magyarok közösségeiben, mint itt, a kanadaiakban? Más tapasztalatokat szereztél-e?

Ahol magyarok élnek a Világban, engem ott mindig szeretettel és kíváncsisággal fogadtak. Így Kanadában is. Az előadások után tartottam egy rövid powerpointos vetítést a kárpát-medencei útjaimról, vendéglátóim nagy örömére, hiszen minden városban találkoztam olyan emberrel, családdal aki vagy Erdélyből, vagy Felvidékről, Délvidékről költözött ki Kanadába. Ebben a formában „haza” is utazhattak egy kicsit.

A kanadai irodalom-kedvelő közönség értő és érzékeny. Erős karokkal kapaszkodnak anyanyelvük és kultúrájuk gyökereibe.

Az iskolai előadások után a gyerekeknek rövid versmondó foglalkozásokat is tartottam, nagyon sok ügyes előadóval találkoztam. A versmondásnak, mint magyar hungarikumnak óriási jelentősége van a diaszpórában…

A kanadai szülőkkel, pedagógus kollégákkal közösen állapítottuk meg, hogy a diaszpórában nagyon-nagyon nehéz megőrizni az anyanyelvünket. A magyar gyerekek közül sokan itt születtek, kanadai iskolába járnak, kanadai barátaik vannak, a magyar iskola egy héten egyszer van, az is kettő óra hossza, s tulajdonképpen fakultatív: vagy viszi a szülő a gyerekét vagy nem. A Kárpát-medencében egy fokkal “jobb” a helyzet – még -, ott a hatalom módszeresen próbálja (hol jobban, hol kevésbé) nehezíteni a kisebbségi és a nyelvhasználati jogokat, de ha a nagydobronyi gyerek (Kárpátalja) kimegy az utcára, bemegy a boltba, elmegy az iskolába és a templomba, sokkal inkább anyanyelvi környezetben van, mint például a cambridge-i magyar gyerek.
Furcsa kettősség ez: ahol az adott ország engedi, sőt támogatja a kisebbségek szabad nyelvhasználatát, ott van a legnagyobb veszélye annak, hogy az adott nép anyanyelvhasználata eltűnik. Kanadában a szünetben a gyerekeket egymás közt angolul hallottam beszélni (igaz, erre volt példa Horvátországban is, egymás között horvátul…).

Ahol pedig korábban megnyirbálták a kisebbségi jogokat (például Szerbia, Vajdaság), sorra alakultak a nemzeti identitásukat őrző, anyanyelvüket ápoló – és használó, verset tanító – és mondó csoportok: Bácsfeketehegyen, Topolyán, Szabadkán, stb. Ahol kitűnő pedagógusok ismerték fel: a versmondás nem egyszerű úri-passzió, hobbi, kötelező vers tanulás, hanem – Latinovits szavaival élve – nemzetépítő feladat. Mert így nő a gyermek szókincse, a verseken keresztül ismeri meg a magyar irodalmat és történelmet, s ami a legfontosabb: ismeri meg és fejezi ki legkönnyebben Önmagát. Mert, hogy ez az anyanyelve. És félreértés ne essék: a kanadai gyereknek az angol és a francia, a román gyereknek a román, a németnek a német, az ukránnak az ukrán – és sorolhatnám – az ANYANYELVE… Ez a természet rendje…
Nem hiszek tehát abban, hogy a Kárpát-medencében a könnyebb boldogulás reménye miatt az adott ország többségi nyelvén tanuló iskoláiba kell beíratni diákjainkat. Nem fogja könnyebben megtanulni azt a nyelvet. Mert az neki idegen-nyelv. Természetesen képezze, fejlessze magát és kövessen el mindent azért, hogy minél jobban elsajátíthassa annak az országnak a hivatalos nyelvét, ahol él!
De egy nemzetnek a (nyelv)gyökereit elhagyni a természet rendje elleni cselekedet, megőrizni pedig a legnagyobb ajándék, amit az utánunk következőknek hagyhatunk!

 

6) Aki szokott utazni, utazgatni, az tudja, hogy mennyire segít kikapcsolódni az utazás, de másrészt vannak tapasztalataink arról is, hogy mennyire fárasztó is tud lenni a folytonos úton levés. Hisz említetted, hogy 7 nap alatt 4 országban, 10 fellépésed volt. Mi ezzel kapcsolatban a véleményed? Mi ad erőt a folytatáshoz?

Nekem nincs jogosítványom, nem hajtok autót. Úticéljaimat legtöbbször vonattal, kevesebb arányban busszal és stoppal érem el. Természtesen Kanadába repülővel utaztam (ott a városok között szintén vonat és busz). Több tízezer kilométert utaztam a versekkel már, de a lelkesedésem nem kopik. Én szeretek utazni, és jól tűröm az utazások viszontagságait is. Ez, azt gondolom esetemben nem elhanyagolható tulajdonság. 🙂 És szeretek verset mondani. Versmondás és utazás. Versvándor-lét.

Természesen próbálok odafigyelni a pihenésre is, mindig viszem a futófelszerelésemet is, nekem a futás az igazi feltöltődés. És az olvasás. Vagy az új szövegek tanulása. Jelenleg épp Szabadka felé vonatozom, itt fejezem be ezt az interjút.

A folytatáshoz az erőt a közönség, és a közönséggel való találkozások adják meg. Hogy igen is, le lehet kötni két-háromszáz kamaszt is a versekkel és a magyar irodalommal 60 percen át. Mert a versek iránytűk az éleünkben. Segítenek eligazodni a mindennapi belső és külső éleünkben. Kapaszkodók. A vers olvasása maga az Utazás. Utazás Önmagunkhoz.

 

7) Esetleg, ha sikerült felkelteni valaki érdeklődését, akkor van-e valami weboldalad, elérhetőséged, ahol felvehetik veled a kapcsolatot vagy mondjuk úgy, hogy szájhagyomány útján terjedsz? 🙂 🙂

Sajnos még nincs saját weboldalam, ezt valóban rövid távon illene orvosolnom. Az elmúlt években több cikk jelent meg az interneten verskalandozásaimmal kapcsolatban. Interjúk, beszámolók, riportok, televíziós felvételek. Illetve kettő facebook oldalamon is elérhetnek az érdeklődők.

Egyébként pedig abszolut szájhagyomány útján “terjedek”, még akkor is, ha én nem vagyok mesebeli királyfi hanem csak egy egyszerű versvándor… 🙂

Karácsony New Yorkban

Szenteste a Times Squaren. Karácsony esti vacsora Mekiben a Broadwayen csücsülve… Majd december 25-én, miközben a rádióban csakis a sült pulykáról beszélgetnek, majdnem éhenhalva nyomni a kilométereket az autópályán New York – Montreál között…

Igen, ez a karácsony, kicsit másképp alakult, mint ahogy eddig megszokott volt!
Aki ismer, az tudja, hogy az elmúlt 38 Szentestémet otthon töltöttem: családdal, anyuval közösen főzött és sütött ételeket fogyasztva, közösen díszítve a fát és együtt várva gyerekként a szüleimmel, szülőként a gyerekeimmel, hogy megérkezzen a Jézuska. 🙂

Viszont ha külföldre költözöl, akkor a karácsonyok kicsit másképp alakulnak… Pláne ha egyedül vágsz útnak…

Elég korán kezdtük el tervezni a téli szünetet, az ünnepeket, kimondottan a karácsonyt. Nehéz megfeledkezni róla, hiszen a boltok úgy vannak berendezve, hogy Halloween után már csak és kizárólag karácsonyi dolgokkkal vannak tele a polcok, majd a januári nyitással Valentin-napi termékáradattal és február 14 után máris a húsvéti árukészletet töltik fel az üzleteteket.

Sőt, november 20 körül a városba érkezik a hivatalos télapó – onnantól kezdve megy a rádióban a Last Christmas – non-stop….december 25 estig. Amikor ez hirtelen véget ér.

Tehát már októberben eldöntöttük, hogy jó lenne kihasználni a téli szünetet és elutazni valahova. Ezzel nem csak mi vagyunk így: ha valamilyen iskolai szünet van – téli, egy hetes tavaszi márciusban, akkor az mberek nagy része útra kel… Főleg melegebb éghajlatra küldik a családot – és saját magukat – a hosszú tél alatt: kocsival le Floridába, repülővel Kubába, Mexikóba… kb. mint nálunk nyáron a : “leugrunk a Balcsira egy hétre”.


Vagy nagyon sokan New Yorkba mennek – nem is annyira karácsonyozni, de szilveszterezni hatalmas tömeg szokott érkezni – ahogy olvastam, a Times Squaren kb. egy millióan szoktak ünnepelni…
Na, nekem ez egy kicsit sok emberből. 🙂 Arról nem is beszélve, hogy az ünnepnaphoz közeledve a hotel, stb. árak elkezdenek az addig is magasról még inkább az egek felé – nem is szökni – talán inkább magasat ugrani. 🙂

Mivel karácsony előtt indultunk pár nappal, így kb. 30 %-ot spóroltunk meg a szállás díjával.

Készülődéskor sokat vacilláltunk azon, hogy hol foglaljunk szállást: olcsóbban a külvárosban, vagy drágábban a belvárosban, értem ezalatt a Times Square-t. Mi végülis ez utóbbit választottuk, mert úgy gondoltuk, lehet olcsóbban is meg lehet úszni, de akkor csomó idő elmegy az utazgatással. Ha kocsival megyünk be, az sok idő, plusz a parkolás nagyon drága, és elég nehéznek is tűnt.. Ráadásul, nem ismerjük a tömegközlekedést – amit sokan szidtak a neten, kimondottan a metrót. Ha már ott vagyunk pár napot, akkor ne azzal töltsük már az időt, hogy kitanuljuk a New York-i tömegközlekedést! Valamint 3 gyerekkel nem is olyan egyszerű… Ráadásul a legkisebbik még igényli azt, hogy a délelőtti program után megebédeljünk, és ahhoz, hogy késő estig bírja a strapát, ebéd után tudjon pihenni, aludni egyet, majd megújúlt erővel indulhatunk neki újra a látnivalóknak.
Mikor Kanadában utazunk, az egyik fontos feltétel hotelkeresésnél – a beltéri medence mellett – az ingyenes parkolás és az ingyenes wifi. (nem, nem kimondottan az én kedvemért… de van ebben a családban kamasz is!! – szemeket forgató fejikon: 🙄 )
Na ilyet persze itt nem találsz… Külön fizetni kell a kocsi parkoltatását. Cserében olyan életünk volt, mint a filmekben: jött a “hotelszolga”, aki egyik kezével nyúlt a slusszkulcsért, hogy beálljon a parkolóházba a kocsival, a másikkal pedig a borravalóért…

Utazás előtt persze még vízumot is kellett intézni az USA-ba. Az ESTA formanyomtatványt már kitöltöttük a neten röpke másfék óra alatt ötünknek, meg kell adni az összes elképzelhető adatot, a szülők foglalkozásától az amerikai kapcsolattartó emberig bezárólag. Szerencsére az engedélyezés egy fél nap alatt megérkezett kb. 20e Ft ellenében.
Mindennek ellenére amikor a határhoz értünk, ami kb. bő egy órára van Montreáltól, le kellett parkolni a kocsival – amit átvizsgáltak – és folytatódott a papírok intézése, ujjlenyomatvétellel, és újabb ügyintézési illeték fizetésével.

Innen már nyugodtan folytathattuk az utunkat New York city felé a gyönyörűen szakadó hóesésben! A látvány tényleg csodás volt, csak a vezetés megy ilyenkor kicsit lassabban – hiába takarítják az utakat folyamatosan… Előttünk állt még durván 650 kilométer, de ahogy közeledtünk New Yorkhoz, úgy mutatott egyre melegebbet a hőmérő és lett egyre kevesebb hó.

Besötétedett, mire megjelent előttünk a város képe a semmiből. Eddig erdők, kisebb dombok között utazgattunk, majd hirtelen elénk toppant a megacity, melynek kb. annyi a lakossága, mint Magyarországnak… Azért ezt feldolgozni nem könnyű dolog! 🙂
Első célállomás: elvergődni a hotelig! 🙂 Az elején minden remekül ment! Gondoltuk is, hogy nem is olyan durva itt a forgalom, megy minden mint a karikacsapás… Mit riasztgatott akkor mindenki a neten a dugókról, araszolgatásról??


Aztán, mikor már csak pár blokknyira voltunk a hoteltől – történt valami.. Igazából sejtelmünk sincs, hogy mi, de több utca is le volt zárva – ezek általában egy irányúak… és megállt az élet! Haladni nem lehetett… Leparkolni mondjuk oldalt egy kávézó előtt, hogy beüljünk valahova, amíg elmegy a tűzoltóság, rendőrség, mentő stb. – nem lehetett… Nem volt hely! Így sordródtunk az árral – kb. 1 km/h sebességgel! 🙂 Bő egy fél óra után a gyerekek már kezdtek beijedni – sziréna, villogó fények, rengeteg kocsi jobbra, balra, keresztbe kasul nyomakodva, a dudáról le nem szállva… szóval kaotikusnak tűnt az egész számunkra.
Lassan eljutottunk a hotel utcácskájához, mikor megláttuk, hogy ott is keresztben áll egy rendőrautó – nem engedi be a járműveket, menni kellett volna tovább!
De gondoltunk egyet! Férjem odagurult a rendőr mellé, és megkértük, hogy engedjen már be minket az utcába, mert itt van a szállásunk. Megmutattuk a hotelfoglaló nyomtatványt – és! Beengedett! 🙂
Megkönnyebbülten sóhajtott fel mindenki!!!

Az első napon ragyogóan sütött a nap!! A kanadai nagyon mínuszok után a plusz 8-10 szinte nyárnak érződött!! Gyalog indultunk útnak, örültünk annyi utazás után, hogy nem kell a kocsiban gubbadni!!
Milyen volt az első benyomás? Talán azt mondhatom, hogyha Magyarországról érkezel, féleg ha kisebb városkából, ahol a legmagasabb épület a templom – mint a mi esetünkben is -, és este 6 után már senki nincs az utcán – na, akkor nagyon nagy a kultúrális sokk, amit átélhetsz. 🙂 De mivel Montreal egy nagyon pezsgő város, hatalmas irodaépületekkel a Downtownban – akkor viszont azt kell mondanom, hogy nem volt olyan nagy különbség.
Talán csak az, hogy sokkal több az ember… Rengeteg! Az autó szintúgy… Sárga taxik mint a méhecskék lepik el az utcákat. Az épületek nagyon magasak, és mivel azokból is rengeteg van, igazából nem tudnak érvényesülni. Nem úgy, mint pl. Egerben a Bazilika: már messziről látod, mert van körülötte tér, amiből ki tud emelkedni.
Itt, ha egy épület előtt vagy, lehet nem is látod a tetejét. Pláne nem egyben az egészet… Nagyon kicsinek éreztem magam ezek között az épületek között a rohanó, hömpölygő embertömegben.

Így elképzelhető, milyen nagy a zaj. Jövő-menő autók, szirénák, dudaszó egész nap.
A levegőt se nevezném frissnek, hisz minden kisebb utcácska eleje, ami egy forgalmasabb térhez, úthoz kapcsolódik, tele van foodtruckokkal, utcai ételárusokkal, akik egész nap kínálják a hot-dogot, hamburgert, gyrost, fánkot: mindenféle ételt-italt.

Rajtuk kívül nagyon sok az utcai árus, aki a földre, vagy egy kis asztalkára kipakolva árulja a portékáját: egyik nap napszemüveget, mert ezerrel sütött a nap, másik nap épp az esernyőt, mert szemerkélős idő volt – nagyon mobilak és gyorsan alkalmazkodnak a vásárlók igényeihez! 🙂

Sokan az utcai szórakoztatásból élnek meg. Beöltöznek különböző meseszereplőnek, rábeszélik a gyereket a közös fotóra, majd kérik érte a jussukat.
Montrealban is találkoztunk nem egyszer beöltözött alakokkal, akik szívesen fotózkodtak a gyerekekkel. A különbség pedig szerintem nagyon jól mutatja szerintem a amerikai és a kanadai hozzáállást az élethez: itt, ha adsz pénzt érte, akkor mosolyogva megköszönik, további szép napot kívánnak, és még integetnek a gyereknek. Ha nem adsz, akkor is elköszönnek és jó napot kívánnak.

Ezzel szemben New Yorkban, fényképezkedés után körbeálltak, megmondták utólag, hogy ez pénzbe kerül, aprót ne is adjak, mert nekik 1-2 dollár az semmi. Adjak nyugodtan nagy pénzt, adnak belőle vissza, nem gond!!
Én csak meglepetten lestem ki a kis napszemüvegem alól…

Tudtam, hogy nagyobb baj nem igazán érhet bennünket – akár fizetünk, akár nem – hisz minden utcasarkon rendőrautók voltak, rendőrök sétálgattak fel-le: azt hiszem eléggé megerősítették a város védelmét az ünnepekre készülve… Valamint a választás miatt is.

A Rockefeller Towerbe vezetett az utunk először, ahol megvettünk a jegyeket a földalatti szinten. A jegy konkrét időpontra szól, amikor is sorakozni kell a két lift előtt, majd felvisznek a kilátó terasszal ellátott emeleteire. Előtte természetesen mindenkit és minden táskát átvizsgálnak. A liftnek panorama teteje van, és az utazás közben az építésről vetítenek rá történeteket, igaz olyan sebességgel visz közben felfelé, hogy a fülünk rögtön bedugult.

A kilátás tökéletes volt: sütött a nap százegyágra, kicsit fújt a szél, de ennél jobb időt talán ki se foghattunk volna erre a programra.
Sokan javasolták, hogy ebbe a toronyba érdemes felmenni, ha látni akarjuk New York teljes panorámáját, mert így lehetőségünk lesz az Empire State Buildinget is megnézni a magasból. Jó ötlet volt! 🙂

A Rockefeller Center természetesen tele van shoppokkal, éttermekkel, köztük olyannal is, ami teljes panorámában a korcsolyapályára néz és miközben vacsizol, nézheted a korcsolyázó emberkéket.
A karácsonyfát – mondom A Karácsonyfát sajnos nem állt módunkban este megnézni, csak nappal – verőfényes naptűzésben! 🙂

A karácsonyi csillogást a 5th Avenuen tett kis esti sétánk pótolta, ami talán a világ egyik legdrágább bevásárlóutcája. Sejtheted, hogy nem karácsonyi ajándékot mentünk keresni az utolsó pillanatban. 🙂

Az utca a Central Parktól indul, és megtalálsz mindenféle divatos és fényűző boltot, székesegyházat és a hírekből jól ismert Trump Palotát is.


Elsétáltunk előtte mi is – vagyis csak a túl oldalon, mert akkora volt az ellenőrzés, hogy az épület előtt sem haladhattál el anélkül, hogy át ne nézzék a táskád, stb.
Mi arra nem mentünk 🙂 – nem mintha lett volna rejtegetnivalónk a táskában! 🙂 🙂
Az ünnepre teljes pompában ragyogtak a kirakatok: zene, fény, csillogás, gazdag vásárlók – rengeteg ember. Talán a legszebb és a leghíresebb karácsonyi díszbe öltöztetett üzlet a Saks tulajdona.

Hasonló varázslatos élmény végigsétálni szenteste a Times Squaren is – természetesen ez is csak a pénzről szól, és sok értéket nem közvetít, csak annyit, hogy vásárolj, vásárolj… de egyszer megnézni, megtapasztalni azért érdemes.

Hatalmas, ház méretű világító reklámfelületeknek köszönhetően szinte nappali világosság van este is. A Tér zsúfolásig van emberrel, nagyon figyelni kell a gyerekekre, nehogy elkeveredjenek. A sétát az utcai előadók körül kialakult kis csoportosulások teszik lassabbá. Egy-egy érdekes előadásnál – tánc, ének, akrobatikus mutatványok- mi is megálltunk.

Szájtátva figyeltem, milyen ügyesen csalogatják ki a turisták zsebéből a dollárokat – nem csak kiteszik a kalapot, de mikor kezdene érdekessé válni a műsor, akkor félbeszakították, és nem volt folytatás, amíg megfelelő összeg nem lapult a kalapkában. Valamint több szereplőt is bevontak a műsorba, – kifinomult érzékkel választották ki a legalkalmasabbnak tűnő emberkéket – és viccesen, de rábírták őket arra a közönség előtt, hogy fizessenek, mert szerepelhetnek… És itt 50 és 100 dollárosokról is volt szó… Ravasz kis banda!!! 🙂
Elég céltudatosaknak és talpraesettnek tűntek! – ők is…

A szentestei mekis vacsi után úgy gondoltuk, hogy stílusosan egy hot-doggal indítjuk a karácsony reggelt a Central Parkban egy hatalmas sétával egybekötve, ami nagyon jól esett a nagyvárosi dzsungel után!! 🙂 Ha már lúd, akkor…

Számunkra nagyon nagy élmény volt eljutni ebbe a világszerte ismert parkba! Tiszta tavasz volt, 12 fok körül, és sejtettük, hogy este, mikor már Montrealban leszünk, akkor is valami ilyesmi vár ránk, csak mínuszba! 🙂
Megnyugtató volt elsétálni a korcsolya pálya mellett, nézni a korizó embereket és a hatalmas sort, akik mind arra vártak, hogy bejussanak még azon a napon!

Sok Hollywoodi film jutott eszünkbe, miközben sétálgattunk, és amikor még azokat néztük, talán eszünkbe se jutott, hogy egyszer majd mi is megfordulhatunk itt!

Lassan a New Yorki karácsonyi történet végére érek…. De még adós maradtam azzal a résszel, hogy miért is akartunk éhen halni hazafelé.

Mivel az előttünk álló közel 700 km-t szinte végig autópályán terveztük, meg sem fordult a fejünkben, hogy az amúgy éttermektől hemzsegő pihenőhelyeken ezen a napon MINDEN zárva lesz!
Így esett meg, hogy a reggeli miniatűr, de baromi drága hot-dog után délután 4 körül már igazán kopogott a szemünk – és addigra már felfaltuk a maradék rágcsa maradékát is. Közben a rádió nyomta a karácsonyi szöveget a töltött pulykáról, a desszertekről… Elképzeltem, ahogy mindenki sopánkodik majd, hogy mennyit hízott az ünnepek alatt… mi meg majd mesélhetjük, hogy egész évben nem voltunk olyan éhesek, mint pont ezen az ünnepen! 🙂
De szerencsére, épp mielőtt meghaltunk volna (!) ráakadtunk egy benzinkútra, ahol melegszendvicset is árultak – és nyitva volt a bolt részleg is!!!!
Hát ilyen finom karácsonyi szenyót még soha nem ettünk!!!!!

Aztán jöttek a hosszú kilométerek… besötétedett, és ahogy mentek lefele a számok a hőmérőn, úgy nyugodtunk meg, hogy közeledik már a kanadai határ!!
Lehet nevetségesen fog hangozni, de amikor átértünk, és megláttam a francia táblákat a rengeteg szentről elnevezett településnévvel szinte meghatódtam!!
Még jobb érzés volt, mikor már Montreálhoz közeledve egyre több barré, détour – (útlezárás, elterelés-táblát láttunk 🙂 ) Szinte komfort érzetet adott!! Ugyanis Montrealban nem tudsz úgy közlekedni – mégha csak a szomszéd boltba mész, akkor se, hogy ne szaladj bele egy ilyen táblába – imádnak elterelni, lezárni… És ha találsz egy utat, ami nincs lezárva, akkor másnapra tuti azt is elterelik! 🙂

Nagyon jól éreztük magunkat New Yorkban ezen a kivételes, nem megszokott karácsonyunk alkalmával… De lehet nem bánom, ha idén a szokásos forgatókönyv szerint ünnepelünk majd! 🙂

Montreálba költözés kiskátéja

Elöljáróban csak annyit szeretnék elmondani, hogy ennek a posztnak az adta az alapját, hogy az elmúlt 2 hónapban többen is megkerestek azzal a szándékkal, hogy Montreálba szeretnének költözni hosszabb-rövidebb időre. Mivel nehezen lehet bármiféle információt beszerezni az itteni életről, ezért nagyon örülnének, ha próbálnék nekik a felmerülő kérdéseikre választ adni.

Emlékszem, 3 évvel ezelőtt én is ugyanebben a cipőben jártam, gondoltam, lehet aktuális lenne egy olyan poszt, amiben összegyűjtöm ezeket a kérdéseket – és igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint megválaszolni. Ha esetleg olvassa valaki “Montreal-expert” az oldalt, hátha ki is egészíti a gondolataimat. 🙂
Nagyon sokat segítene vele nekem és a többi érdeklődőnek is!!

Szeretném hangsúlyozni, hogy én csak azokat a dolgokat tudom megosztani, elmesélni, amiket mi tapasztaltunk az elmúlt 2,5 év alatt…

A kérdéseket és a válaszokat az alábbi címen találhatod:

http://martee.hu/blog/montrealba-koltozes-kiskateja/

Magyaros hétvége avagy kicsi a világ?

Az elmúlt hétvégénk volt talán ez első, igazán magyarosra sikeredett hétvége az elmúlt 2,5 év alatt…

Február lévén összejöttünk pár magyar családdal és gondoltuk megünnepeljük az itt nem honos farsangot. A gyerekek örültek neki, hisz így nem csak Halloweenre öltözhettek be, de velünk együtt jelmezbe bújva próbálták elűzni a telet, miközben különböző programokkal tettük színesebbé a szombat estét, mint a fánk-evő verseny vagy a pattogatott kukorica pakolás szívószállal.

A tombola pedig hatalmas sikert aratott a gyerekek között, az apró ajándékokat másnap is emlegették. Na, ez a tél-űzés olyan jól sikeredett, hogy másnap elkezdett szakadni a hó és 60 óra leforgása alatt leesett hatvan cm vastag fehér hótakaró! Erre már a kanadaiak is azt mondták: “Ejnye! Ez egy kicsit sok!”

Sokkal több meglepetést tartogatott számunkra a vasárnap délután, amikor is olyan találkozásra került sor, ami szerintünk szinte hihetetlen számba megy!
Szerintem volt már mindenki távol szülővárosától hosszabb-rövidebb időre, és tudja milyen jó az az érzés, mikor váratlanul, nem előre tervezett módon összefut egy-egy “otthoni” arccal az idegen városban. Legyen ez akár Magyarországon, de még inkább külföldön! Mikor akár egy-egy magyar szóra is felkapjuk a fejünket. Önkéntelenül is.

Le se tudom írni, mennyire meglepődtünk mi itt a több, mint 7000 km-re lévő Montreálban, mikor kiderült, hogy a Montreali Magyar Református Egyház előadótermében tart majd rendhagyó irodalomórát városunk közismert szavalója, történelem és testnevelés szakos pedagógusa! Szerencsére, a gyerekeket se kellett sokat noszogatni, hogy menjünk el megnézni az előadását, mivel mindketten jól ismerik és szívesen is emlékeznek vissza azokra az ovi-tornás foglalkozásokra és úszó-táboros élményekre, amik Peti bácsi nevéhez fűződnek.

Izgatottan indultunk útnak a szakadó hóesésben, miközben többször hitetlenkedve csóváltuk meg a fejünket: Hát ez hihetetlen! Pont itt találkozunk! És pont most!

Mikor megérkeztünk, kedvesen fogadtak a helyi szervezők, de a szemünk akkor csillant fel igazán, mikor megláttuk Pétert is! De az Ő arcára is kiült a mosoly! – nekünk se könnyű azért a mindennapi élet távol a régi barátoktól, ismerősöktől, családtól, de neki se lehet könnyű utazni a világban, verseket szavalni, vinni a magyar irodalom, történelem szavait a határon túlra!

Őszinte örömmel kezdtünk el beszélgetni az előadás előtt – kivel mi van, mi történt az elmúlt években. Majd az élménybeszámolót folytattuk a rendhagyó irodalomóra után is, miközben sokan mondtak köszönetet Petinek, hogy eljött hozzájuk, hogy mesélt azokról az eseményekről 1956 kapcsán, ami számukra még ismeretlen volt – hisz voltak nagyon fiatalok is a hallgatók között. De voltak, akik azért örültek annyira a látogatásának, mert a családjuk, vagy épp maguk is akkortájt hagyták el Hazájukat és nekik tényleg igazi megemlékezést jelentett ez a másfél óra. Nagyon sokat ad egy-egy ilyen előadás a hazájuktól távol élő magyaroknak!

Az előadás tartalmáról a héten meg is jelent egy összefogaló cikk fényképekkel a Kanadai Magyarok Országos híroldalán. (cikkért kattints a kék szövegre)

Nagyon köszönjük Péternek ezt a látogatást és reméljük, hogy hamarosan viszontlátjuk majd akár Kanadában, akár otthon; valamint azt is, hogy esetleg más “városunk-fia vagy -lánya” is ellátogat Kanadába 🙂

 

Sorbanállás 2 nap, 2 éjjel …

Egyik nap a kutya-napközit üzemeltető szomszédommal mentem lefele a liftben, és ahogy ez lenni szokott a szokásos “Hogy vagy? – Remekül. És Te? – Nagyon, nagyon jól. :)” beszélgetés mellett most épp azt kérdezte meg, hogy melyik suliba járnak a gyerekek. Mikor említettem, hogy az idősebb a tőlünk nem messze lévő high schoolba jár, akkor nagyon elégedett volt, hogy ilyen jó iskolába került. Ezzel teljesen egyet értettem. Bár a története folytatását kicsit kétkedve hallgattam!
Azt mesélte el, hogy február elején kell az iskolák kindergarten osztályába beíratkozni, és mivel akkora a túljelentkezés ebbe az iskolába, a szülők már vasárnap elkezdenek sorban állni, hogy a hétfői irodanyitásnál bekerüljenek a kb. első 30 beíratkozó közé és biztosítsák a gyerekük jó iskoláztatását a következő cirka 11 évre….
Valamint hozzáfűzte, hogy igaz, neki nincs gyereke, de tavaly ilyenkor is ott töltötte a hétvégét – mert sorban állt – bérbe….
Na, ezek azok az infók, amikre hirtelenjében nem is szoktam tudni, hogyan reagáljak! Igyekszem én elrejteni a teljes rácsodálozás, kissé hitetlenkedés arckifejezését… több kevesebb sikerrel, … mert azért valljuk be, hogy mégha enyhébb is a tél, azért kinn a minuszokban tölteni 24 órát, azért szerintem emberpróbáló feladat!

A történet tegnap folytatódott, mikor egy kedves barát családdal épp korcsolyáztunk kinn a szabadban. Mesélték, hogy szeretnék, ha a lassan 5 éves kislányuk ebben az iskolában kezdhetné el a tanulmányait, ezért beadták a jelentkezési lapokat.

Az általános iskolák nagy része kerületekre van osztva: az a tanuló jelentkezhet az adott iskolába, aki az iskola vonzáskörzetén belül lakik. Vannak viszont olyan iskolák is, ahova szabad bárhonnan jelentkezni (open-district).
Az ilyen helyeken, és a legtöbb jó nevű iskolában lottóhúzás-szerűen döntik el, hogy kik kerülhetnek be az újonnan induló osztályokba túljelentkezés esetén. A magániskolákban – ahol a tandíj nagyon magas – pedig elbeszélgetés során döntik el, hogy kik a szimpatikus családok, akikkel a későbbiekben az iskola együtt szeretne dolgozni.

Viszont ebben a suliban tényleg ez a “hagyomány”, hogy sorban állnak az utcán a szülők, várva a beíratkozás pillanatát. Elsőre talán elmosolyodunk ezen a felvételi rendszeren… de talán így olyan gyerekek is részesülhetnek nagyon jó oktatásban, akiknek a szülei céltudatosak, de sajnos anyagilag nincsenek annyira szerencsés helyzetben, hogy menő magániskolába írassák a gyereküket.

Így ez a család is megtervezte ennek megfelelően a vasárnapját, beleértve a vasárnap éjszakát is, hogy melyik szülő mikor áll őrt és örültek, hogy van még egy szabad napjuk.
Javában korcsolyáztunk, mikor 11 óra után felkiáltott apuka, hogy: Elkezdődött!! Az első szülők megérkeztek!!
Ugyanis sms-ben kapott értesítést egy kedves baráttól, aki szemben lakik az iskolával és figyelte az iskola körül folyó eseményeket. Volt olyan rendes, hogy egyből kapta a kabátját és szaladt, hogy helyet foglaljon nekik, beálljon a sorba: kilencedik helyen!!
Így sebtében hagyták el a koripályát, és már szombaton 11 órakor megkezdték a sorban állást a hétfői regisztrációhoz.

Felkészülve jelentek meg: szék, plédek, forró tea termoszban, az éjszakázáshoz pedig sátor, kegyetlen minuszokat is kiálló hálózsákkal… És hogy az éjszaka kényelmesebben teljen, az iskola bérelt “konténert” is, mert azért nem tenne jót a hírnevüknek gondolom, ha hétfő reggel öszefagyott szülőkön keresztülmászva kellene megkezdeni a tanítási hetet. 🙂 🙂

Mivel jó barátságban vagyok az anyukával, ma délután gyorsan össze is dobtam egy kis áfonyás muffint meg almás-diós sütikét, hogy meglátogassam és esetleg lelkiekben támogassam, ha szüksége lenne rá. 🙂
Kellemes meglepetésben volt részem, mikor odaértem: nagy pelyhekben szakadt a hó egész délután, de szerencsére nem volt hideg. Fehér az egész táj, de a suli bejáratához közeledve már messziről lehet látni a nyári színekben pompázó sátrakat. Egy csoport szülő üldögélt-álldogált a suli főbejárata körül. Hangulatossá tette a várakozást a középen hordóban égő tűz, a nyugodt beszélgetés-kávézgatás.
Az érkezők névsora már kinn lógott a bejárat mellett, rajta 30 névvel. Ők már nyugodtak lehetnek: megcsinálták az első éjszakát, már csak ez a mai van hátra…
Az biztos, hogy ennek a hétvégének van közösségformáló hatása a leendő osztály szülői munkaközösségét illetően. 🙂

A high school részébe az iskolának már ugyanolyan felvételi rendszer van érvényben, mint más erősebb középiskolák esetében.
Szeptemberben megrendezésre kerülnek a ‘Nyitott napok’ programok, amelyek során meg lehet látogatni az iskolákat, be-be lehet lesni a tanórákra.
Ezek nagyon hasonlítanak a magyar nyílt napokra.
Tavaly szeptemberben mi is meglátogattunk két középiskolát is: az első a már említett iskola volt.
Az épület aulájában fogadták a szülőket, gyerekeket üdítővel, – az elmaradhatatlan hosszú kávéval, valamint prospektusokkal, amik részletesen bemutatják az iskolát.
Az ott tanuló diákok üdvözölték a szülőket és csaptak le egy-egy érdeklődő családra, kisebb csoportra. Két tanuló vezetett minket is körbe.
Ezalatt a kb. egy óra alatt engem nem is maga az iskola fogott meg, hanem az a stílus, ahogy a gyerekek körbevezettek!!
Szembetűnően magabiztosak, mondhatni talpraesettek voltak a 14 évükkel maguk mögött! Lehengerlő stílusban adták elő magukat: mint valami igazi menedzserek, vagy PR-osok, akiknek most az a feladatuk, hogy a lehető legjobb fényben mutassák be az iskolát, a diáktársaikat és a tanáraikat is!
Egy másik anyukával igyekeztünk keresztkérdéseket feltenni, kicsit ravaszkodni – de olyan öntudatról és magabiztosságról tettek tanubizonyságot, hogy nekünk kellett feladni a ‘kukacoskodást’.

Elég pozitív benyomást tett ránk az iskola már ezen a napon is, sok pozitív visszajelzést is kaptunk róla más szülőktől is! Nagy reményekkel ment az akkor hatodikos fiam október legelején megírni a felvételi tesztet matematikából, franciából és angolból.
A felvételi tantárgyi részei között voltak természetesen szünetek, amikor az iskola vendégül látta a diákokat, de a vizsga megkezdése előtt minden szülőnek el kellett hagynia az iskola épületét és csak a legutolsó vizsgarész után nyitották ki újra a kapukat.
Szerencsére kb. egy hónap elteltével pozitív visszajelzést kaptunk az iskolától.
Igaz, még csak a második harmadévet (nem félévek vannak, hanem 3 részre van osztva a tanév) tapossa Zsombor és épp most ért véget az első vizsgahét, aminek az eredményeit még nem tudjuk, de eddig elégedettek vagyunk az iskolával. És kicsit örülünk, hogy egy évvel ezelőtt nem kellett kinn tölteni az éjszakát. 😉

Viszlát ősz!!!!! :)

img_20161120_202328

Vasárnap este van. Szakad a hó. Igaz, hogy közben olvad is, de azért nem hagyja magát, és fehérre festi a város azon részeit, amit nem aszfalt borít.
Kicsit hitetlenkedem! Hisz 16 órával ezelőtt még kinn lógattuk a lábunkat a Mount Pinacle tetején a sziklákról a semmibe, miközben olyan verőfényesen sütött a nap, hogy sokakról a pulóver is lekívánkozott!

img_20161119_130026_hdr

Na, de ez is csak azt bizonyítja, hogy jó döntés volt szombaton kimenni a városból, hátrahagyni a Télapó Felvonulást és kiélvezni az ősz utolsónak ígérkező csodálatos napját! – most megint elégedetten veregetem a vállamat 🙂

coaticook_kod2

Reggel a városból kifele tartva még korántsem mutatkozott ígéretesnek a szombat, hisz akkora köd borult a tájra, hogy kezdtünk mély depresszióba esni… De mivel “Soha nem adjuk fel”, folytattuk az utunkat és abban bíztunk, hogy mire 2 óra múlva megérkezünk az USA határtól nem messze található Coaticookba, talán a köd is felszáll!!

coaticook_kod

Kedvezett az időjárás: a nap kisütött! A köd, volt, ahol a völgyekben megmaradt, de olyan mesebeli látványt nyújtott az autópályáról, hogy elakadt a szavunk 🙂 Innen már tudtuk, hogy nyert ügyünk lesz!

img_20161119_102941

Mivel a GPS-be csak a hegy nevét adtuk meg célállomásnak, először megkerültük a körülötte elterülő tavat, majd megérkeztünk a nagyon meredek, majdnem szakadék szerű oldalához… Egymásra néztünk, és sejtettük, hogy ez azért kicsit túlzás lenne…. Plusz a túristaház, ahol felszereléseket lehet kölcsönözni, már a szezon végére hívatkozva be is zárta kapuit…

coaticook_baldwin

Így maradt a tripadvisor oldala, gyorsan utánajártunk honnan lehet “egyszerű” embereknek felmászni a csúcsra. Kiderült, hogy vissza kell menni Baldwin településre, ahol a templomocska és a tűzoltó állomás között helyezkedik el az ingyenes parkoló: a túraútvonalak kiindulópontja!

img_20161119_111430

Az erdő csodálatos volt a tűző napsütésben: a már felszállt köd miatt még nedves volt a talaj, de a levegő meleg és száraz.
Tavaszi kirándulásunk alkalmával láttunk már megcsapolt juharfákat, így nem okozott meglepetést a fákat  hálószerűen összekötő vezetékrendszer látványa. Tudtuk, hogy itt juharszirupot csapolnak. Igazából, ami pozitív benyomást tett rám, az az volt, hogy rengeteg ember fordul meg ezen a kiránduló helyen, és ezeket a vezetékeket nem teszik tönkre…

coaticook_juhar

A hegy tetetejére vezető 4 túraútvonal közül mint kiderült, persze sikerült a legmeredekebbet kiválasztanunk (3-as számot viselte) – de egyátalán nem bánom, mert így legalább a fiúk megkapták a kalandot: volt sziklákon felkapaszkodás, visszacsúszás, lihegés és pihegés 🙂

coaticook_szendvics
Közben  találkoztunk sok túristával, és még mindig jó érzés tudni, hogy noha ezek az emberek egyátalán nem ismernek minket, de odaköszönnek, vagy pl. mindenkinek volt valami kedves mondata hozzánk, miközben jó magyar túristákhoz híven a túra megkezdése után 15 perccel a gyerekek már éhen akartak halni és elő kellett szedni a rántotthúsos szendvicseket, amiket a padon nyammogtunk el. 🙂

coaticook_pinacle

Kipirosodva, kabátokat ledobálva értünk fel és alig vártuk, hogy lekuporodjunk a sziklatető szélére és láthassuk a hegy lábánál elterülő tájat! Csodálatos kép tárult elénk: mintha fotoshoppolta volna magát a természet!!
Noha a fák nagy része már teljesen kopasz, de a még megmaradt zöld része még jobban kontrasztot képezett a tó mélykék színével!

coaticook_kilataska

Szerintem a képek elég jól vissza tudják adni az élményt 🙂 Azt hiszem ismételten feledhetetlen élményt szereztünk ezen a napon!!!

img_20161119_131059

Lefele már egyszerűbb ösvényt választottunk (1), de ennek ellenére azért történt kisebb baleset… Nem tudom, kinek mik a tapasztalatai gyereknevelés terén, de mi most megint úgy jártunk, hogy hiába mondtuk el kedvesen és aranyosan a 4 éves kislányunknak kb. 5-ször, hogy nem szabad zsebre tett kézzel szaladgálni az erdőben kövek, kiálló fagyökerek között, mert orra lehet esni, és még a foga is kitörhet…. Persze, nem volt semmi hatása.. Azután egyszer csak éktelen bőgés törte meg a csendet… Nem, nem szarvasok, nem is a kanadai barna medve… Tami persze hasra esett egy kiálló fagyökérben, a keze a zsebében, így mondhatni “arcon pörgött” egyet teljes lendülettel…
Szerencsére, ma már csak nevet rajta, de holnap magyarázkodhatok az oviban, miért néz ki így a gyerekem feje… 🙂

 

img_20161119_151930

Coaticook másik nevezetessége a függőhíd, ami 169 méter hosszúságával a leghosszabb, gyalogosoknak készült függőhíd Észak-Amerikában.
Az 1989-ben készült híd  Parc de la Gorge-ban található, és mivel nagyon okosan körbe van kerítve, így nem is lehet másképp megközelíteni, csak is a parkon – és belépőjegy vásárláson keresztül.
De a pár dollárért cserében az ember kiépített útvonalakat kap, aminek köszönhetően a folyó felett teheti meg a túra nem elhanyagolható távolságát.

img_20161119_161443

Mi a legrövidebbnek tűnő 5 km-eset választottuk, így útba tudtuk ejteni elsőként magát a hidat.
Szerencsére nem vagyunk tériszonyosak, de mikor lenéztünk az 50 méteres mélységbe, azért megkértem a gyerekeket, hoogy ne ugráljanak annyit az ide-oda himbálózó hídon!!

img_20161119_152332_hdr

Majd megálltunk a régi kőbányába vezető kis barlangnál is.

img_20161119_153734_hht

Újabb séta után a kilátótoronyba másztunk fel, ahonnan csodás kilátás tárult a közeli tájra.
Hatalmas volt a torony – hatalmas fákból építve! Nem csoda, hisz ebben az erdőben nem ritkák a 31 m magas fenyőfák sem! ( a torony lábánál Beni pózol 🙂

img_20161119_160312

Mire körbejártuk az ösvényt, már majdnem ránk esteledett. A fiúk vére megint kalandért kiáltott 🙂 – és kitalálták, hogy felmásznak egy kb. 10 méter magas dombra, aminek az egyik felét elbányászták, és ezért szinte 90 fokban kellett megtenniük az utat fölfele… (Bevallom, én akkor már úgy álltam a dologhoz, hogy jól van, menjél már, aztán gyere, mert éhes vagyok és fáradt…Tamiról nem is beszélve…)

img_20161119_163654_hht

Felküzdötték magukat – persze, szerettek volna fotót is, de a sötét hirtelen teljesen ránkszakadt. Ezért Beni elővette kistáskájából Norbi régi, használaton kívüli telefonját, amivel fotózni szokott.
Végre, már oldalt ereszkedtek le, mikor Benjamin észrevette, hogy el-hagy-ta a telefont valahol… A hajam égnek állt… És csak annyit tudtam mondani: Most tényleg??!!
Norbi kapta magát, felmászott hozzájuk 2 mobillal, hogy legyen mivel világítani, és lázas keresésbe kezdtek….. És láss csodát, 5 perc kutakodás után a sötétben, a rengeteg lehullott falevél között meg-ta-lál-ták!!

Szóval megvolt a kaland, meglett a telefon és még jól el is fáradtunk! Mindez a ma esti hóeséses sétánk után már elég messzinek tűnik…. De nem fogjuk elfelejteni, hogy mi így zártuk le 2016 őszét Montrealban.

img_20161120_195412

 

 

 

Télapó itt van …

20141122_122338

Holnap délelőtt 11-kor kezdetét veszi a sokadik Télapó Felvonulás (Santa Claus Parade) a montreáli belvárosban! Az elsőt 1925-ben rendezték meg! Ez az egyik legnépszerűbb szabadtéri program – bár elmondhatjuk, hogy a város bővelkedik programokban tekintet nélkül az évszakokra vagy az időjárási viszontagságokra.

img_4610

Mikor két évvel ezelőtt először látogattunk el a felvonulásra, emlékszem, rettentően hideg volt. Metróval mentünk, mert körülbelül 250 – 300 ezer látogatója van az utcai parádénak – így a belváros egy részét le is zárják. Egyszerűen vitt magával a tömeg, és alig tudtunk félrevonulni, hogy felvegyük a ruháink tetejére a sínadrágokat, hogy ne fagyjunk meg teljesen az alatt a pár óra alatt, amit kinn töltünk. Közben a gyerekeket már a metró kijáratánál ostromolták a cukorkákat osztogató manók 🙂

20141122_105228
Noha jóval a kezdési időpont előtt mentünk, alig találtunk már talpalattnyi helyet, hogy a gyerekek a járda széléről lássanak is valamit a rue de la Sainte Catherine-en elhaladó karneválból. Voltak, akik nagyon okosan plédekkel, székekkel felszerelkezve érkeztek …. Ők már tudtak valamit 🙂 Például azt, hogy kb. 2, 5 – 3 óra hosszat simán el lehet nézelődni.

20141122_123922

Mondanom sem kell, hogy az ember már akkorra elfárad, mire a felvonulás eleje odaér hozzá … De azután gyorsan feledteti a fáradtságot a sok látnivaló, a zene, a táncosok!

img_4613
Nemcsak a karácsonyi mesevilág kelt előttünk életre, de elvonult a helyi rendőrség és tűzoltóság akrobata csoportja is.  A helyi rádiók, sajtó, vállalkozók is igyekeztek reklámozni magukat a megjelent tömegnek – gondolom ők a fesztivál támogatói.

20141122_124937

Persze a gyerekeket a marketing nem érdekelte, csak igyekeztek megszerezni a sok cukorkát, csokit, kabala figurákat, amiket a felvonulás során kidobáltak közéjük – legalább addig is mozogtak és nem fáztak meg 🙂

20141122_123311

Az ingyenes felvonulás után a közeli plázában (Eaton Center) lehet a Télapóval összefényképzekedni – persze, hogy ne legyen végtelen a sor, ennek minimum 5 dollár az ára… Ez után már nagyon sokan fel is díszítik a fenyőfákat otthon, és most már nem leszek meglepve, amikor hétfő reggel bekapcsolom a rádiót álmosan és a Last Christmas-t fogjuk hallgatni innentől kezdve december 26-ig 🙂

20141122_124633

A holnapi felvonulást mi most kihagyjuk… Csalogatóbb számunkra a plusz 13 fokos melegben (!) kirándulni menni a hegyekbe, hisz valószínűleg ezt tekinthetjük majd az utolsó őszi (tor)túránknak. 🙂 Hétfőre már havazást jósolnak és éjszakára minuszokat…. De ez még csak a tél előszele!

20141122_123524