Québec city télen-nyáron II.

February 11, 2016February 11, 2016 martee

Québec cityben minden télen megrendezik a kb. egyhónapig tartó Téli Karnevált. Gondoltuk, idén már mi is ellátogatunk és örömködünk egy kicsit, hogy van hó, jég, kutyahideg, azaz tényleg van igazi TÉL!

Mikor Montreálból elindultunk, szinte tavaszias volt az idő plusz hat fokkal, szántóföldekről elolvadt hóval. (tavaly télen, az első telünkkor nem így volt: leesett a hó december közepén és el se olvadt március legvégéig, sőt húsvétkor is szakadt. Nagyon kemény fagyok voltak. Idén kegyesebb az időjárás – eddig.)

Viszont ahogy közeledtünk az északabbra lévő város felé, a táj úgy lett egyre fehérebb és a hőmérőn a számok úgy mentek szépen lefele, de szerencsére nem csapott át minuszba.

Az út kb. 3 óra hosszát vesz igénybe az autópályán, ahol lehet gyönyörködni a tájban, vagy a településeket jelző táblákban, amelyeken vagy valamilyen szent neve szerepel, vagy valami bazi hosszú név legalább 2-3 kötőjellel megtűzdelve!! A legtöbb települést errefele valamilyen szentről nevezték el anno a betelepülő katolikus franciák: megnéztem a Wikipédiát és kb. negyven Szent-…. településnevet találtam!

bonhomme Mikor megérkeztünk a városközpontba, a Parlamenttel szemben már lehetett látni a jégből készült kis múzeumot, kertjében a hóból készült kisebb szobrokat. Sajnos a havaseső is elkezdett esni, így ezek a szobrok kicsit megviselt állapotba kerültek, és a kis múzeum jégtéglái is csöpögtek. (de nem kell megijedni, másnapra már minusz 10-re ébredtünk, utána pedig minusz 18-ra… így a tél hamar visszatért Québecbe)
Már itt is lehetett találkozni a karnevál kabalájával, a Bonhomme-mal (bonhom, azaz hóember). Belépőnek ilyen alakú kis kitűzőt adnak, valamint amelyik bolt kirakatában látható, ott különböző kedvezményeket adnak a rendezvény ideje alatt.

A Téli Karnevált a nem messze található Plains of Abraham–on rendezték be, ami eredetileg egy történelmi emlékhely: a franciák és britek közötti egyik csata itt zajlott 1759-ben.
Jelenleg különböző sport– és szabadidős rendezvényeknek ad otthont a hatalmas mező.

Egyszerűen fogalmazva ez a karnevál olyan, mint egy hóvidámpark: van lehetőség enni, inni, vásárolgatni, nézelődni és különböző játékokat kipróbálni, csak nem plusz 25 fokban és rövidnadrágban, hanem hóban, jégben és síoverálban. 🙂

hogolyo

Építettek bobpályát jégből, iglukat, lehetett óriáskerekezni, falat mászni, körhintázni, jégcsúszdázni, célbadobni, életnagyságú csocsózni.

hoszobrasz
Meg lehetett nézni a nemzetközi hószobrász verseny folyamatát, ahogy épp egy–egy hatalmas hókupacból igyekeztek valami szépet faragni a francia, argentín, mexikói, kanadai, amerikai versenyzők. Ki mivel: baltával, lapáttal, simítóval!

A tér egyik vége pedig kutyaszán pályának volt berendezve. Három szán is felsorakozott 6-6 kutyával, hogy fusson egy kört azokkal, akik ki akarták próbálni ezt a mókát esetleg. (ha volt türelmük sorba állni, mert rengetegen voltak mindenhol)
Nemcsak kutyák voltak a karneválon, de volt állatsimogató is nyuszikkal, birkákkal, szamarakkal, alpakával. Tami nagyon élvezte!

sugar Mint minden szabadtéri ünnepség, ez sem múlhat el evés-ivás nélkül: lehetett készíteni forró juharszirupból nyalókát (sugar shack) a hideg, tiszta hó tetején feltekerve egy fapálcikára. A gyerekek ezt különösen élvezték – azt már nem, mikor mindenük ragadt utána!

beaver

Vettünk a helyi különlegességnek számító hódfarkat (beavertail) is, ami iagzából nagyon vékonyra nyújtott fánk, amit hódfarok alakúra szaggatnak ki, majd sütés után különböző krémet és gyümölcsöt lehet rá tenni.

Akinek kedve volt, még táncolhatott is, mert egy kis zenekar húzta a talpalávalót egy üvegkalitkába bújva – ahol gondolom nekik jó meleget tartott a kis hősugárzójuk.

Igazából senkit nem zavart a hideg, se a hó, se a jég! Ha meg igen, akkor voltak melegedőhelyek asztalokkal, padokkal, ahova be lehetett ülni egy kicsit kiengedni, aztán folytatni a nézelődést tovább!

Mi ezek után a Montmorency-vízeséshez autóztunk el, ami a város szélén található. Nyáron, mikor itt voltunk, tele volt turistával, parkolni is alig lehetett. Most viszont szellősebb volt a parkoló – nem csak azért, mert alig volt autó, hanem mert a folyó partján kicsit összekuszálta a sapkánk bojtját a fagyos északi szél.

Most is gyönyörű volt a vízesés, ahogy a széle meg volt fagyva, de a víz nagy része a hatalmas nyomás miatt még küzdött a faggyal.

A legnagyobb élményt azonban a Jéghotel okozta! Nem láttunk előtte képeket róla, így mindannyian csak elképzeltük, milyen is lehet. Egy egyszintes, hosszúkás hó- és jégépületet kell elképzelni, ahol tényleg minden csak hó és jég.

Rengeteg munka lehetett megépíteni, hisz vagy 40 kibérelhető szoba van egymás mellett. Mindegyikben jégből készült az ágy, és ami igazán egyedivé teszi a szobákat a különböző jégágyak mellett, az a hófalba vésett dekoráció: mint valami egyszínű festmények díszítették a falakat a különböző hóképek.

A szobák mellett még bár is működött, ahol ízlésesen jégből készült pohárból lehetett inni koktélokat, vagy épp sört… már akinek kedve támadt a hidegben jeges italokat fogyasztani… Én inkább forralt bort kértem volna…

Mikor beléptünk, egy kisebb hallba érkeztünk, ahol jégből készült pingvin zenekar volt kiállítva, a falat egy hatalmas hómamut díszítette és még egy díszes, már majdnem csicsás jégcsúszdát is építettek a szoba körül, ahol le lehetett csúszni mindenkinek.

A hosszúkás épület mellett található egy hókápolna, jégpadokkal, ahol istentiszeletet is szoktak tartani.

Tényleg feledhetetlen élmény volt ez a hotel! Viszont arra soha nem tudnának rávenni, hogy még én fizessek egy halom pénzt azért, hogy egy éjszakát ott tölthessek el!! Bő két óra alatt is szétfagytunk, pedig mozogtunk eleget. Pedig mikor a belépőjegyet vettük, voltak, akik éjszakai szállásjegyért álltak sorba…
Ezek a québekiek??!! Mikor fogom megérteni őket??

Vívás

February 15, 2016February 16, 2016 martee

A mai postunk szóljon a vívásról, vendég szerzőnk, az illetékes – Zsombor tollából (vagyis billentyűzetéből):

Az első házi verseny, még második osztályban – 2011

Második osztályban gondoltam, hogy valamit jó lenne sportolni. Több sport is érdekelt, de a víváson akadt meg a szemem. Akkor még életemben nem hallottam erről a sportról! Nagyon megtetszett a hangzása, a felszerelés, a képek, amiket találtam róla, ezért megkértem szüleimet, hogy hagyj vívjak. Ők beleegyeztek, és a következő nap már mehettem is vívni!

Az edző nagyon kedves és odafigyelő volt velem. Tanította nekem az alapokat 1 éven át és utána megvettük a vívóruhát. Ngyon sok pénzbe kerül, úgyhogy nagyon vigyáztam rá. Hetente öt nap edzettünk, minden nap kettő órát, 5-7-ig. Nagyon nehéz és fárasztó volt, de a nehéz munka meghozta gyümölcsét. Az első két versenyemen arany érmet nyertem, de ezután kicsit kifogyott a szerencsém. Utána újból rádolgoztunk és megint jobban alakultak a dolgok!

Szerintem nekem volt a legjobb edzőm otthon, Magyarországon! Nagyon sokat törődött mindegyik vívójával és mindig segített nekünk. Az edzés mindig változatos volt: néha a strandra mentünk, ami az edzőtermünk mellett volt. Ott úsztunk hogy a karjaink erősebbek legyenek. Néha pedig a futópályára mentünk futni Cooper-teszteket és lábmunkára gyúrtunk. Nagyon nehéz volt. Miután végeztünk a futással, mindig játszottunk valami játékot az edzőtermünkben!!! (egyszer edzés után, azt mondtam anyukámnak, hogy én futottam az egyik legjobb eredményt. Nagyon büszke volt rám, és egyből kaptam finomságokat is!!! Azután az edző feltette az eredményeket a netre, és kiderült, hogy azon a napon én nem is futottam, mert “túl fáradt voltam”… Na, utána nem finomságokat kaptam…. 🙂 )

Nagyon sok versenyre mentünk. Valamelyikünk mindig nyert egy arany érmet. Néha külföldi versenyre is beneveztünk. Így ismertem meg az összes országot Magyarország körül. Legtöbbször autóval mentünk, de ha sokan voltunk, akkor kisbusszal utaztunk. Az út nagyon hosszú volt mindig, de szerencsére a többiekkel elnevetgélve gyorsan eltelt az idő.

Másfél éve a sors úgy hozta, hogy kiköltöztünk Montreálba, Kanadába. A vívást folytatni akartam, mert nagyon megszerettem. Azt szerettem volna, hogyha az új edzőm angolul beszélt volna nem franciául.

Először, egy örgebb bácsihoz mentünk megnézni az edzést. Alig voltak ott 5-en és az edző. Angolul beszélt, az jó volt, de azt akarta, hogy másik fajta fegyverrel vívjak. Ez az ötlet nem tetszett, mert hogyha fegyvert váltok, akkor más szabályok szerint kell vívnom. Az nem jó, mert akkor a 2 évi kemény munkám elveszett volna és én azt nem akartam, szóval ide nem mentem edzeni. A másik opció egy franciául beszélő edzőnő lett volna, aki azt a fegyverfajtát tanította, amit szeretek és már csináltam 2 évig. Nagyon ideges voltam, mert egy szót sem tudtam franciául és nem is ismertem senkit a vívócsapatból ott sem.

20141213_163432

Az első napom fantasztikus volt. Bevettek a csapatba! Először az edző meg akarta nézni,hogy hogyan vívok, mert el kellett döntenie, hogy melyik csoportba kerüljek, hiszen Ő edz nagyokat és kisebbeket is. Engem berakott a nagyobbak csoportjába, mert nagyon jól vívtam – ez kb. 18 éves fiúkat és lányokat jelent. Mentem a nagyokkal hétfőn és szerdán, pénteken meg mehettem a kisebbekkel. 3-4 hét alatt sikerült megtanulnom az összes vívó kifejezést franciául.

Itt az edzés nem olyan izgalmas és élvezhető, mint a magyarországi csapatomnál. Az edző nem nagyon foglalkozik velem, amikor a nagyokkal vagyok és ez nekem nem tetszik. Sajnos csak franciául beszél és oroszul, én meg inkább angolul szóval mindig kell valaki, aki tolmácsol oda-vissza. Itt nem szoktunk játszani, csak edzeni, edzeni és edzeni. Itt, Montreálban is sok versenyre megyek és eddig elég sikeres voltam, mert nem ismerik a technikámat, én viszont tudom hogy ők hogy vívnak. Sajnos az utolsó két versenyen nem sikerült jó eredményt elérnem. Nagyon sok érmet nyertem, és még sok versenyre szeretnék elmenni!!

Én nagyon szeretem a vívást, és mindig is szeretni fogom. De egyszerűbb lenne, ha az otthoni csapatom lenne itt és velük edzhetnék 🙂

Önkénteskedés

February 18, 2016 martee

Montreálban és egész Kanadában nagyon sok lehetőség van önkéntes munkát végezni és bármiféle munkát találhatsz önkéntes céllal!
Ez köszönhető annak, hogy nagyon jól meg van szervezve az önkénteskedés: tehát ha egyszer regisztrálsz valamilyen szervezetnél, hogy ott szeretnél önkéntesként dolgozni – természetesen Te döntöd el, hogy milyen gyakran szeretnél náluk dolgozni -, de igenis nagyon komolyan veszik, hogyha bejelelentkeztél egy időpontra, akkor ott kell lenni, mert számítanak rád. Tehát olyan, mint egy igazi munkahely – komolyan kell venni, be kell tartani a szabályokat, amikről tájékoztatnak is.
Viszont vannak olyan helyek, ahol „le is nyomoznak”, mielőtt regisztrálhatnál. Ez alatt azt értem, hogy nem dolgozhat bárki gyerekekkel, csak akkor, ha megfelelő hozzá a „múltja”.

Az egyik – na nem is mondom hogy – korei ismerősöm mondta, hogy mivel látja, hogy szeretek főzni, hallott egy helyről, ahova lehet menni önkéntesként főzni rászoruló embereknek.

Ez egy nagyobb múlttal rendelkező szervezet, a Santropol Roulant, ahol kertészkednek is többek között és igyekeznek a konyhán felhasználni az ott megtermelt zöldségeket, gyümölcsöket. (igen, a tetőn is termelnek bionövényeket)

santropol_roulant_toitvert2_ggignac2011-640x290

Igazából, a munka vezetőinek ez a hivatalos munkája, míg szinte minden mást önkéntesek végeznek el. Még az elkészült reggeli és ebéd kiszállítását is vagy saját autóval, vagy kerékpáron, vagy tömegközlekedési eszközzel.

Regisztrálnom kellett, megadni az elérhetőségemet, azt, hogy mit szeretnék csinálni és mikor van szabad időm, majd telefonon felhívtak és lebeszéltük az első időpontot. Egy műszak 4 óra hosszú, tehát szerencsére nem is olyan megterhelő. Viszont azt tényleg keményen végig kellett dolgozni, nem volt semmi lógás, mert akkor nem készültünk volna el időre.
Az első alkalomkor kaptam egy kis betanítást: mit lehet viselni, mit nem, mire kell figyelni, aztán már mehettem is felvenni a rettentően dögös sapkát és kötényként, amibe háromszor is belefértem volna…

Mikor kiderült, hogy a szakács – aki mellett dolgozni kell majd – IGAZI francia, tehát Franciaországból érkezett tíz évvel ezelőtt, nagyon megörültem. 🙂 Kiosztotta a feladatokat, ki mit pucol, készít elő, és igazából irányította a folyamatokat. Mindig sok zöldséget pároltunk, húst főztünk, sütöttünk és gyümölcssalátát készítettünk. Minden ebédhez járt még süti is – na nem nekünk, mert enni nem volt szabad… – brownie, banánkenyér: szóval gyorsan és egyszerűen elkészíthető édességek. (bevallom, titokban néha-néha mikor tetszett valami, amit főztünk, belekóstoltam… Hát hogy készítsem el itthon, ha nem tudom, milyen legyen pontosan az íze? 🙂 )

fozes

A szakács állította össze az ebédet az elkészült hozzávalókból és a legvégén pedig előkészítettük a kis adagokat dobozba, csomagoltuk annak megfelelően, hogy kinek van ilyen vagy olyan allergiája, betegsége, ki kaphat sütit és ki nem. Naponta kb. 60 adag ebéd készült el teljesen útra készen.

Ez az önkénteskedés nem csak a főzés miatt volt nagyon hasznos, de a társaság miatt is! Remek alkalom egy „bevándorlónak” arra, hogy legyen társasága, hogy jobban sikerüljön beilleszkednie. Ráadásul, Kanadában nagyon fontos, hogy milyen valakinek a “history”-ja, azaz milyen múltat tud maga mögött. Ez jó pontnak számít például munkahelykeresésnél is.

Annak ellenére, hogy én mindig a hét ugyanazon a napján jártam, mindig délelőtti műszakban, nagyon ritkán találkoztam ismerőssel. Mindig új emberek jöttek, szó szerint a világ minden részéről!!! Munka közben nagyon jókat lehetett beszélgetni 🙂
Volt ott önkéntes, aki Németországból érkezett Montreálba, volt aki Costa Ricaról, Mexikóvárosból, Marokkóból, Ghánából, Elefántcsontpartról, vagy csak egyszerűen Kanada valamelyik angol tartományából. Így volt, amikor gyümölcspucolás közben ha balra fordultam, akkor angolul beszélgettünk, ha a jobb oldali munkatársamhoz, akkor pedig franciául. A CHEF meg hol így, hol úgy!
Hol meg énekelt és táncolt!! – mondom, hogy IGAZI francia!! 🙂

chef

Vagy csak megkérdezte, hogy esetleg kedveskedhet-e egy kávéval a beszélgetőknek 🙂
Ez a Montreál tényleg egy kicsinyített képe a Föld társadalmának!!
Nagyon jó volt velük beszélgetni. A legtöbben csak azt az egyet nem akarták megérteni, hogy hogy lehet az, hogy Magyarországon csak egy nyelvet beszélnek?! Hisz a legtöbbjük volt gyarmati országból érkezett, így nekik az a természetes, hogy egyszerre két nyelvet tanulnak az iskolában és használnak a mindennapi életben. (könnyű így bevándorolni valahova!!! Ha alapból beszéled azt a nyelvet, mégha kicsit más dialektusban is! Milyen egyszerű is lenne itt az élet, ha mindenki magyarul beszélne!! Mégha esetleg tájszólással is….)

A másik, amit még nehezen hisznek el: hogy lehet megtanulni úgy egy idegen nyelvet, hogy nem éltél előtte abban az országban éveket??? Hát így… boldogulsz franciául, de csak akkor, ha nem ősquébecit kell beszélni 🙂 🙂

Szóval beszélgetés közben gyorsan elszaladt az idő. Jött a mosogatás, elpakolás. A szakács szaladt ebédelni, mindenki más pedig ment a kitett naptárhoz feliratkozni, hogy mikor jönne legközelebb. A “futárok” pedig vitték az ebédet azoknak, akik már éhesen várták.
A délutáni műszak pedig elkészítette a másnapi reggelit és előkészült egy kicsit a másnapi ebéd elkészítéséhez.

bike2

Sajnos ehhez a poszthoz nem tudtam saját fotókat feltenni, mert kicsit furcsán vette volna ki magát, ha önkénteskedés közben selfieket készítek magamról vagy megkértem volna a többieket, hogy csináljunk pár csoportképet. 🙂

suli1

Önkénteseket az iskolában is nagyon szívesen látnak, hisz mindig van mit csinálni, ráadásul szerintem itt sokkal több segítséget kérnek minden szülőtől, mint otthon. Bármilyen iskolai program van, a szülői szervezet emailben megírja, hogy mikor hány emberre van szükség, mit kell csinálni, mit kell hozzá vinni, mettől meddig jelent elfoglaltságot, és lehet felíratkozni a feladatokra.

suli3

Pl. lehetett menni segíteni palacsintát sütni a gyerekeknek az iskolai konyhába, hot-dogot készíteni, vagy sportnapon üdítőt osztogatni, segíteni levezényelni a sorversenyeket, díszíteni a tornatermet Halloweenra, segíteni előkészíteni a gyerekeket a tabló fotózáshoz, a fénykép vicces változatához… Az iskolai könyvtáros munka is önkéntes alapon működik (igaz, ez egy kis iskola, és a gyerekek két hetente mennek könyvtárba tanórai kereten belül).
A múlt héten tartották a „Teacher appreciation week”-et, azaz a „Nagyra tartom a tanárom munkáját hetet”, és ennek keretében minden nap megterített asztalon reggeli várta a pedagógusokat. Lehetett beadni pénzt a költségek fedezésére, de lehetett sütni, reggelinek valót bevinni, vagy segíteni az egész megszervezésében, lebonyolításában.

Egy-egy esemény után pedig jön a nagyon hálás levél vagy az igazgatótól vagy a szülői munkaközösségtől, melyben csupa dicsérő, megköszönő, lelkesítő szavakat lehet olvasni. 🙂

suli4

Természetesen, mikor bemegy egy szülő az iskolába, be kell jelentkeznie a titkárságon, beírni mikor jött, mikor megy el és miért is jött. Kap egy ppo – (szülői munkaközösség rövidítve) táblácskát, amit ki kell tűznie, hogy mindenki tudja minek is van ott.)

Ezzel kapcsolatban had meséljem el, hogy mikor először mentem nagy lelkesen, akkor még nem esett le, hogy mit is jelenet a ppo rövidítés, így nem is figyeltem arra, hogyan tűzöm ki. Persze sikerült fejjel lefele, ami azért volt érdekes, mert sokan mosolyogtak, mire rájöttem, hogy az én táblámon az olvasható, hogy odd, ami angolul azt jelenti, hogy „furcsa, bizarr”…. Szóval tudták, hogy na, megjött a bizarr magyar anyuka. 🙂

suli2

Mert Te különleges vagy! – avagy a montreáli hozzáállás

February 24, 2016 martee

Iskolaválasztás a kétnyelvű Montreálban

Másfél éve élünk Montreálban három gyerekünkkel, akik 12, 6 és fél valamint 3 évesek.
A kétnyelvű Montreál a francia Québec tartományban található Kanadán belül. Ez abból a szempontból érdekes, hogyha valaki itt szeretne letelepedni, akkor automatikusan francia oktatási intézménybe kell íratnia a gyerekeit. Tehát hiába kétnyelvű az ország, vannak megszorítások.

Ez alól csak pár kritérium jelent kivételt: ilyen például, ha ideiglenes munkavállalási engedéllyel érkezünk. Mivel a mi esetünkben is erről van szó, így lehetőség volt a gyerekeknek angol iskolát keresni – amiből nincs olyan sok ebben a Budapest méretű városban.
Nem azért ragaszkodtunk a két iskolás korú fiunk esetében az angol iskolához, mintha a franciával akármilyen bajunk is lenne, de abból indultunk ki, hogy a családban csak én beszélek francia-franciául (nem québeci franciául), így kézenfekvő volt számunkra az angol oktatás előnyben részesítése.

20140902_083808

Miután találtunk olyan angol iskolát, aminek van kindergartenes csoportja is, már csak arra kellett figyelnünk, hogy az iskola vonzáskörzetén belül keressünk albérletet, hogy a gyerekek jogosultak legyenek abba az iskolába járni.

Eltérések az otthoni rendszertől

suli2

A beíratkozás során kiderült, hogy a tanítás 7:57-től 14:17-ig tart, amit mi először viccnek gondoltunk, de mint kiderült, ők nem. Az iskolabuszok érkezésére hivatkozva kezdődik és fejeződik be a tanítás ilyen érdekes időpontban.

Egyből megkaptuk az egyenruhára vonatkozó leírást is: az iskola logójával ellátott, meghatározott színű ruhában kell járniuk a gyerekeknek, ami burgundi-szürke párosítást jelent. Igazából a fiúkat ez egy cseppet se viselte meg, a pénztárcánkat annál inkább, mivel az egyenruhát gyártó cég véleményem szerint nem kis haszonkulccsal dolgozik…
Egy hét múlva már kezdődött is a tanítás, szeptember elején. Viszont szeptember első hétfője a munka ünnepe, így elég hamar elérkezünk az első tanítás nélküli naphoz. 🙂

Ilyenből még van jócskán, mivel minden hónapban van legalább 2-3 nap, amikor továbbképzés van a pedagógusoknak. Na, a gyerekek ezt se bánják, így mindig lehet egy kicsit lazítani is itthon, vagy a napköziseknek különböző programokon részt venni. (játszóház, állatkert, park, farm látogatás)
Viszont napi szinten kevesebb az órák közti szünet! Zsombor mesélte itthon, hogy az első nap 45 perc után várta, hogy megszólaljon a csengő, de ez eléggé elmaradt. Tíz órakor van egy fél órás szünet, amikor ki kell menni az udvarra és ott megenni a tízórait, majd délben egy óra ebédszünet. Addig is be van osztva az idejük, de mikor befejeződik mondjuk fél kilenckor a francia, akkor csak átsétálnak olvasás-írásra, ami viszont mindig másfél órás tantárgy. De van olyan nap, amikor a francia tart 90 percig. Tehát itt nincs meg a 45-10/15 perces napi ritmus.

20140902_075736
Évnyitó nem volt (évzáró sem) – na ez sem hiányzott senkinek –, reggel az udvaron az igazgató köszöntötte a diákokat pár percben és már mindenki mehetett is fel az osztályfőnökkel a saját tantermébe.
Szerencsére a taneszközök beszerzésével nem kellett foglalkozni, hanem helyette be kell fizetni egy nem olyan nagy összeget, és az iskola biztosít mindent. Szerintem ez nem rossz megoldás, így olyan minőségű festéket, ceruzát, stb. vásárolnak, amilyenre a pedagógusoknak szükségük van.
Igazából a táska majdnem üres reggel: az elsős kisfiamnak még tolltartója sincs, csak egy határidőnapló van a táskájában, amibe felírják a tudnivalót, plusz néha egy-két vékonyka könyv, vagy inkább fénymásolat, mert előszeretettel használnak fénymásolatokat, feladatlapokat tankönyvek helyett.
A hatodikos fiamnak is csak egy tolltartót és egy Ipadet kell bepakolnia. Náluk ötödik osztályban elkezdődött az Ipaden való oktatás: ez azt jelenti, hogy különböző programokat használnak órákon és a házi feladatot egy Schoology nevű programon keresztül érik el online. Emellett ők is fénymásolatokon dolgoznak.

A táskába még a tízórai kerül és az ebéd, amit az egy órás ebédszünetben lehet elfogyasztani, majd különböző szabadidős programokon résztvenni addig, amíg újra elkezdődik a tanítás egykor.

Tehát a cipekedésbe nem szakadnak bele és szerencsére a házi feladatba se.
Mindennapos házi feladat hétfőtől csütörtökig az olvasáskészség fejlesztése. Naponta húsz percet kell olvasniuk tetszőleges könyvből és ehhez egy-két általános kérdésre kell válaszolnia Beninek, illetve rövidebb fogalmazásokat írnia az idősebbnek.

Az iskola elsődleges céljának tűzte ki az olvasás- és íráskészség fejlesztését angolul. Mivel a gyerekek különböző szinten tudnak angolul mikor ebbe az iskolába érkeznek – valamint különböző mértékben fejlődnek -, ezért az olvasás és írás csoportok nem korosztályonként vannak összeállítva, hanem egy előzetes felmérés alapján kerül be ki-ki egy-egy csoportba. Így például az elsős kisfiammal egy csoportban vannak 9 évesek is. Ha valaki azon a szinten jól teljesít, akkor év közben is szintet léphet (több szint van, mint évfolyam, tehát nem csak hat).

Emellett néha kapnak nagyon kevés más feladatot. Hétvégére és szünetre pedig szinte soha semmi lecke sincs.
Mikor dolgozatot írnak, akkor se kell rákészülni itthon: azt kérik számon, amit az iskolában megtanulnak. Lehet, hogy kevesebb a lexikális tudásuk, de azt alaposabban megtanulják ott közösen.

Pozitív tanári hozzáállás

Ezen a napon találkoztunk először a kindergartenes csoport vezető tanárnénijével, aki csupa lendület és energia volt. Mondani sem kell, hogy ez nagyon szimpatikus, de egyben meglepő is – nem csak a kisfiunk, de számunkra is -, hisz egyből high five-ot, pacsit akart adni Beninek, aki akkor még egy szót se beszélt angolul… Valljuk be, otthon ritkán van egyből ilyen közvetlen kapcsolat tanár és diák között!

Nagyon sokat dícsérik a tanulókat, lelkesítik őket és hangsúlyozzák, hogy ki milyen sokat dolgozott. Igyekeznek mindenkiben meglátni a ‘jót’.
Minden hónapban összejön az iskola apraja nagyja, és okleveleket osztanak ki évfolyamonként azoknak, akik a legkeményebben dolgoztak abban a hónapban, de kap az is, aki kiemelkedően kedves volt a többiekkel, vagy épp valami olyat tett, ami dicséretet érdemel (pl.: felvételiben segédkezett, valahol képviselte az iskolát, stb.)
Amúgy ez a pozitív tanári hozzáállás a diákokhoz a másfél évet végigkísérte eddig mindkét fiú esetében: mindig bátorítják a gyerekeket, azt hangoztatják a suliban, hogy minden gyerek egyedi, hogy mindenki tehetséges valamiben és arra kell törekedni, hogy megtalálják mi is az a dolog. Ne keseredjenek el, ha valami nem megy: különbözőek vagyunk, de mindenki értékes.

beni

Ehhez kell tartaniuk a tanulóknak magukat a viselkedésükkel is!

Épp februárban kerül megrendezésre most az a hét, amikor az erőszakos viselkedés elleni programokat, előadásokat szerveznek: mit kell tenni, ha ilyen helyzetbe kerül valaki – vagy a valós életben, vagy a számítógép világában.

Nagyon szigorúan veszik, ha valaki például csúfolni meri valamelyik osztálytársát vagy bármiféle más viselkedéssel zavarja, bántja a többieket. Iskolából való eltiltás napokra a büntetés, ami bekerül az év végi bizonyítványba is!

A tanév nem két félévből áll, hanem három részre van felosztva. Ugyanúgy megkapják az értesítőt egy-egy szakasz végén, de hatodikig nincsenek jegyek. Szöveges értékeléssel jellemzik a munkájukat minden tantárgyból, mellette százalékban feltüntetik a teljesítményüket és megadják viszonyítási alapként, hogy milyen a csoport átlaga.

Még sok mindenről lehetne mesélni, de azt hiszem így is egy kicsit bő lére engedtem a történetet.
Szülői szemmel nézve, talán azt emelném ki elsődlegesen ennek az iskolának az érdemeként, hogy milyen gyorsan sikerült integrálniuk a fiúkat és a többi tanulót is. Pár hónap alatt sikerül beilleszkedni a “tanmenetbe”, a környezetbe az ide érkezőknek; noha az iskola rengeteg országból fogad gyerekeket, különböző szintű nyelvtudással, nagyon nagy kulturális különbségekkel. Kis osztálylétszámmal dolgoznak, de az osztályon belül együtt tud dolgozni a koreai, izraeli, dél-amerikai, japán, észak-amerikai, német, horvát, portugál és magyar diák is.

Nagyvállalati önkénteskedés

February 25, 2016 Norbert Csongradi

Mivel évek óta egy multinacionális nagyvállalatnál dolgozom – Montreálban, illetve előtte Budapesten -, szeretnék pár gondolatot megosztani arról, hogyan is kezelik az önkénteskedést, társadalmi munkát vállalati szinten.

Minden év június hónapja a “giving back month”, aminek keretében a cég ösztönzi és segíti a dolgozóit abban, hogy viszonozni tudják a segítséget és támogatást, amit a helyi közösségektől kapunk. Ennek sokféle formája van, amit egy nemzetközi szervezet (VolunteerMatch) weboldalának segítségével követnek nyomon. Ez úgy működik, mint valami piactér: a szervezetek felteszik a lehetőségeket és a szükséges létszámot, esetleg speciális képzettséget, amit a munka elvégzése igényel – mint például a helyi óvoda kerítésének lefestése, vagy egy jótékonysági célú futóversenyen való közreműködés, stb. -, az érdeklődők pedig böngésznek és regisztrálnak az eseményekre. Mindezt a munkaadóm figyelemmel követi, összesíti és motiválja az önkénteseket arra, hogy minden évben próbáljuk megdönteni azt a munkaóra mennyiséget amit az előző évben sikerült elérnünk.

Pár évvel ezelőtt Budapesten a helyi gyermekkórház betegei részére készítettünk plüss játékfigurákat – kézzel, tűvel és cérnával. A “design” kiválasztása után kiszabtuk a kutyust, majd a széleket összevarrtuk (szörnyen sokáig tart valamit körben összevarni egy varrógéphez képest – de legalább volt idő információkat gyűjteni a többi futó projektről). Ezután megtöltöttük apró habszivacs golyócskákkal és adtunk neki szemet, szájat, bajszot. A végére aranyos, néha kissé gyermeteg figurák készültek, de a megajándékozott gyerekek biztosan nagyon örültek nekik. (vagy így utólag megnézve a képeket legalább egy jót nevettek…)

Ehhez hasonlóan minden évben fut Montreálban a helyi gyermek kórház támogatására az “Angel Tree” projekt. Karácsony közeledtével összegyűjtik a beteg gyermekek vágyait, majd az angyalka ezeket a kis cetliket felragasztja karácsonyfa alakban a bejárattal szemközti falra.

Mi ezeket böngészve választunk teljesítendő kívánságokat – például van aki Legot szeretne, van aki iTunes ajándék kártyát, de olyan is, aki egy színes ceruza készlettel lenne vidámabb, sőt olyan is akad, aki csak egy puha takaróra vágyik, mert egyedül kell hogy töltse az ünnepeket a kórházban. Érték határ nincs megadva, ki-ki lehetőségeihez mérten teljesíti a kívánságokat. Az ajándékokat a recepciós angyalkáink összegyűjtik, készítenek pár szép csoportképet, majd karácsony előtt pár nappal el-teleportálják a címzettekhez. Idén több, mint 500 kívánság teljesült általunk :).

Sokféle futó programban lehet munkálkodni. Montreálban az elmúlt években gyűjtöttek adományokat 30 fős szuper-tandem biciklivel a várost járva, szerveztek futóversenyt, festettek és takarítottak iskolát, sőt önkéntesek segítettek a város egyik legmagasabb felhőkarcolójáról kötélen leereszkedőknek (természetesen adományokat gyűjtöttek ennek a megrendezésével is).

Ebben a hónapban (meg amúgy bármikor máskor is, csak ritkábban) nap, mint nap előfordul például egy “bagel sale”, ahol a cég megvesz egy mázsa zsemlét és ebédidőben kiárusítják őket 2 dollárért, vagy “baking day”, amikor a dolgozók sütnek süteményeket és árulják őket a cafetériában.

A nagyobb lélegzetvételű események egyikéhez személyesen is szerencsém volt: Montreal legnagyobb “food bank”-jában dolgoztunk egy teljes napot. Ez egy központi raktár épület, ahová adományozott termékek érkeznek be.
Három nap, napi 20-30 ember jelentkezett önkéntes munkára, akiket a cégünk által bérelt busz szállított a telephelyre, majd délután vissza az irodába. A nap az öltözést követően (védő ruhát, szuper-kemény orrú bebújós cipő-védő felszerelést kaptunk) meghallgattuk a rövid bemutatkozást, mad két rövid videót arról, hogy mit is kell majd csinálnunk. Az egyik film franciául, felirat nélkül ment, ezen páran csak hümmögtünk.

20150616_113554

A raktárba folyamatosan érkeznek be teherautókkal a termékek, például: csomagolás hibás vagy sérült eszközök (pl. tisztitó szerek, lézernyomtatók, bútorok, stb.), megnyomorodott konzervek, szakadt dobozú müzlik, deformálódott olajos kannák, közel-lejárt szavatosságú élelmiszerek (ebből hihetetlen mennyiség, csak én közel egy tonna kenyeret pakoltam ki a teherautóból, embermagas polcrendszerről – olyan 25 dekás bio kenyereket, amiket a szomszédos boltokban 5-6-8 dollárért árulnak). A helyi nagy cégeket törvény kötelezi, hogy a még használható, de nem értékesíthető termékeket adományozzák segélyszervezeteknek.

Az elosztó raktár ezeket széjjel válogatja – kidobja a nem azonosítható, veszélyes vagy ténylegesen lejárt szavatosságú élelmiszereket, a szakadt dobozokat megragasztjuk, stb. -, majd ezeket egység-dobozokba töltve ismét teherautóra rakja és szétosztja a Montreálban működő több, mint 200 segélyszervezet között, akik eljuttatják ezt a rászoruló családoknak, magánszemélyeknek.
Érdekes csapatmunka volt, ahogy gyorsan összeszerveződtünk: 2 ember a beérkező dobozokat rakta a futószalagra, az emberek nagy része a futószalag mellett állva osztályozta a termékeket, volt aki a kész dobozokat csomagolta, más az üres dobozokat rakta hegybe és volt, hogy beszóltak, hogy gyorsan kell két fő, mert éppen befutott egy teli kamion.

20150616_101032

Ebédidőben csengőszóra eldobtuk a munkát és a nagyteremben megvendégeltek minket kávéra, joghurtra, bagelre (zsemle, aminek lyukas a közepe) – persze itt-ott sérült termékekkel. 🙂 A helyi 2 vezetővel beszélgetve kiderült, hogy 1-2 ember kivételével az egész raktárban csak önkéntesek dolgoznak, akik naponta cserélődnek!
Hihetetlen volt, hogy a munka így is ilyen jól szervezetten haladt. A fix emberek például a targonca kezelők, ez vizsgához kötött veszélyes üzem, így érthető.
A nap végére kellemesen elfáradtunk és a busz visszavitt minket az irodába. Meg kell, hogy jegyezzem, hogy ez természetesen “rendes”, fizetett munkanapnak számított mindenki számára, és a montreáli iroda második embere is egész nap mellettem rakta a dobozokat. 🙂

Jutalomként minden résztvevő kap egy ajándék (céges) pólót, amin felirat hirdeti: ebben az évben is részt vettem az önkéntes munkában, én is segítettem a helyi közösségeknek és tettem valamit, hogy szebb legyen a világ! 🙂

20150616_094552

Földalatti város avagy a kedvezményes parkolás kálváriája

February 28, 2016February 27, 2016 martee

Hogyan történhetett meg az ma, hogy nem abban az épületben parkoltunk le a mélygarázsba, ahova menni szerettünk volna korcsolyázni, hanem egy kb. 50 méterrel távolabb lévőben?

És hogy nem vettük ezt észre, csak akkor, mikor a beltéri korcsolyapályára megvettük a belépőjegyet és érvényesíteni szerettük volna a kedvezményes parkolójegyet?

És hogy véletlen majdnem bevezettünk Montreál egyik legnagyobb buszpályaudvarára? És mindez még sokba is került??!!

underg

Minden útikönyvben lehet olvasni a montreáli földalatti városról, ami a belváros alatt helyezkedik el, majd 12 km –nyi területen. Bevallom, miután megtapasztaltam a minusz 20 – 30 fokot, egyből megértettem az előnyeit. Ugyanúgy nyáron a plusz 30-ban, valamint szakadó esőben is…

A belvárosi földalatti városrészt hét metrómegálló köti össze. Tehát ha eljutunk ezek közül valamelyikig tömegközlekedéssel – mert tételezzük fel, hogy addig nem fagytunk meg odakint, utána pedig nem olvadtunk el benn az aluljáróban, hisz van, amikor közel 50 fok is a hőmérsékletkülönbség-, akkor onanntól kezdve már arany életünk van: el tudjunk intézni bármilyen ügyünket anélkül, hogy ki kellene tennünk a lábunkat az utcára. Kiszállunk a metróból, és ha nem akarunk felmenni, akkor a metró szinten már mehetünk is valamelyik többszintes épületbe. Ha ott elintéztük, amit szerettünk volna, akkor szinte bármelyik szinten egy folyosón keresztül már mehetünk is a következőbe.

Ugyanis a belvárosi plázák, egyetemek, könyvtárak, hivatalok, irodaépületek, múzeumok, hotelek, bankok gyönyörű alagútrendszerrel vannak összekötve. Beletartozik még buszpályaudvar és vonatállomás is.
Néha észre sem lehet venni, hogy ez már egy másik épület, vagy akár azt sem, hogy már az utca másik oldalán sétálunk vagy épp átmentünk egy tér alatt.
Esetleg abból, hogy más az épület stílusa, vagy mások az információs táblák.

Nem csak földalatti város van Montreál alatt, de nagyon okosan a legforgalmasabb autópálya, a 720-as belvároson átvezető szakasza is egy hatalmas alagútnak köszönhetően a föld alatt megy keresztül. (Tunnel Ville-Marie) Hogy mennyi időt lehet ezzel megspórolni!!!!

tunnelvillemarie

Kétségtelen, hogy meg vannak ennek a föld alatti belvárosnak az előnyei: megvéd az időjárás viszontagságaitól, nem kell szagolni esetleg a belvárosi szmogot, nem üti el az el-el rohangáló gyerekeket autó (persze nem az enyéimről beszélek… 🙂 ), világhírű érdekességnek számít, ha télen mélygarázsból ideutazva mélygarázsban parkolunk, akkor elég csak tavaszias ruhát venni, elfelejthetjük a síruhát, nagycsizmát satöbbit.
Olyannal is találkoztam már, aki ennek köszönhetően még télen is csak egy ingben megy dolgozni, mert pont összeköti a munkahelyét és az otthonát ez az alagútrendszer.

Viszont….

Igen, vannak olyanok, mint MI, akik ennek köszönhetően nem vették észre, hogy nem abba a parkolóba álltak le, ahova érvényes korcsolyázás esetén a kedvezményes parkolójegy – ugyanis más esetben horribilis összegbe kerül a parkolás. Így mikor Norbi érvényesítettni szerette volna belépéskor a jegyet, közölték, hogy ez nem erre az épületre szól, át kell állni ide, és ott is csak a P5-ös szinetet lehet használni…
Így ment „megszerezni” az autót, ami 35 percet parkolt szomszédos épülettömb mélygarázsában – amiért egyből 2200 Ft-ot lehetett is fizetni.
Kifele menet pedig valahogy sikerült behajtani a buszpályaudvarra, ahol riasztóduda sípolta le, hogy azonnal hagyja el személyautóval a helyszínt…
De mindezek a megpróbáltatások után igenis sikerült megtalálni a megfelelő helyet (vagyis leautózni a P5 szintre – körbe-körbe az egész garázson, mert akinek nem bérlete van és nem itt dolgozik, az csak a legalsó szinten parkolhat) és érvényesítettni a KEDVEZMÉNYES parkolójegyet 🙂

korika

És igenis korcsolyáztunk – vagy valami olyasmi – egy nagyon – nagyon jót 🙂 – hadd tegyem hozzá, hogy férjem nagyon lelkesen segített ma elkészülni a gyerekeknek, összecsomagolni, rágcsát tenni a kis kirándulásunkhoz. Nagyon bolodog is voltam, addig, amíg észre nem vettem, hogy az egyik pár jégkorcsolya helyett egy pár görkorcsolyát sikerült becsomagolnia… Akkor még nem sejtettem, hogy a parkolás is ilyen kalandos lesz ma! 🙂 🙂

Az egyik legnépszerűbb beltéri korcsolyapálya a Bonaventure metróállomásnál található és az Atrium Le 1000 nevet viseli..
Annak ellenére, hogy a belváros szívében található, az áraik teljesen elfogadhatóak és egész évben várják a korcsolyázni vágyókat.
A pálya kedvence a hatalmas pingvin, aki ott korcsolyázik a gyerekek között és megszeretgeti őket.

pingvin

Nem csak ez az egy pingvin csúszkál a pályán, de a most korcsolyázni tanuló gyerekek kispingvinekbe kapaszkodva haladhatnak előre. Így számukra még izgalmasabb a móka 🙂
Először szokatlan volt számunkra, hogy csak 11-kor hajlandóak kinyitni, de ahogy egyre jobban megismertük Montreált, rá kellett jönnünk, hogy itt bizony az élet tényleg nem kezdődik el korábban hétvégén…
Sőt! Azt is kitapasztaltuk, hogy délután fél kettőig kevesebben vannak, viszont akkor elkezd “áradni a nép’ és utána alig lehet elférni a jégen.
Így mi mindig elsőkként érkezünk, és mire megérkezik a tömeg a gyerekek már lefáradnak és mehetünk a jégpályát körbevevő éttermekbe ebédelni. Hisz pótolni kell az elveszett energiát 🙂

20160227_122534

A “legkedvesebb” hónap – február

March 2, 2016March 2, 2016 martee

Elszaladt február is – a kedvesség és az odafigyelés hónapja…

Miért is ne? Miért is legyen csak egy hónap az évben, amikor külön figyelmet szentelünk ismerőseinknek, barátainknak, családunknak?

Miért is ne lehetne február is egy olyan hónap, amikor szintén kicsit jobban odafigyelünk a többiekre?
Mikor egyik héten megköszönjük barátainknak, családtagjainknak, szerelmünknek hogy ott vannak nekünk; a másik héten a tanárainknak, hogy annyit foglalkoznak a gyerekeinkkel; a következőn pedig próbáljuk arra is felhívni a figyelmet, hogy senkinek nincs joga kritizálni, bántani a másikat – sem szavakkal, pláne nem tettel-, csak azért, mert az illető esetleg nem ugyanolyan, mint mi… (ami itt Kanadában a sok bevándorló miatt azért elég általános…)

Ezen gondolatok jegyében telt el február!

valentin

Valentin nap: több, mint a szerelmesek ünnepe. Nem csak a szerelmesekről szól. Ez itt inkább a szeretet, barátság és a szerelem ünnepe!
Szól arról is, hogy diákok adnak egymásnak ezen a napon kis kártyákat, amin vicces kis versikékkel kimondják, hogy Köszi, hogy a barátom vagy! – tudom, hogy nem csak évente egyszer kell kifejezni, hogy valamiért hálásak vagyunk, de szerintem ez is egy jó módja annak, hogy tanítsuk a gyerekeket arra, hogyan fejezzék ki az érzelmeiket.

Mellé kis édességcsomagokat adnak, ami hasonlít a mi Mikulás csomagjainkhoz: van benne cukorka, csoki, rágó – persze a legtöbb szív alakú!

De nem csak gyerekek lepik meg egymást: tanárok is készítenek ilyen kis csomagot a tanulóiknak, ráírják, hogy ki miért szeretetreméltó. És gyerekek is meglephetik a tanáraikat.

Van ennek szervezett módja is: Candy graph-ot lehet titokban megrendelni az iskolában csekély összegért. Tavaly még én is azt kérdeztem, hogy ugyan mi az?? Idén már tudom, hogy az egy kis kártya, amire ráírják, hogy ki küldi kinek, és mellékelnek hozzá kis cukorkacsomagot. Lehet szülőként is venni a gyerkőcünknek és megkapja a suliban nagyszünetben. 🙂

És milyen jó látni a boldog gyerekarcokat, amikor hazajönnek a suliból és lelkesen mesélik, hogy ki mindenki adott nekik meglepit ezen a napon!

https://www.youtube.com/watch?v=JJnNxuNC-MY

„Nagyra értékelem a tanárom munkáját hét” – tudom, hogy otthon most ez a téma nagyon is aktuális.

Ezen a héten minden reggel megterített asztal várja az iskola pedagógusait, dolgozóit, hogy a szülők, gyerekek megköszönjék a munkájukat, törődésüket.

Idén még az egyik szülő 10 perces vállmasszázst is felajánlott azoknak a tanároknak, akik esetleg igényt tartanak rá. 🙂

Ha az ember nem csak az orra hegyéig néz, és nem az irigység beszél belőle, akkor szerintem rájön arra, hogy miért is ne tanulja meg a gyerekem azt, hogy nem csak az ÉN munkám a fontos, de másé is? Mért ne tanulja meg, hogy meg is lehet köszönni a másik fáradozásait apró figyelmességgel?
Ráadásul, mindenki érdeke, hogy a gyereke minél jobb hangulatú iskolában töltse el a mindennapjait, minél kiegyensúlyozottabb körülmények között, hisz akkor az elvégzett munka is eredményesebb, plusz nem kérdés, hogy a tanuló is kiegyensúlyozottabb, és szívesebben jár suliba.

pink

A havi programot a február 24-ei “Anti-bullying day” – „Mondj nemet az erőszakra -nap” vagy más szóval a „Pink-T-shirt-day” (rózsaszín-pólós nap) zárta. Ezen a napon mindenki, aki egyet ért a fenti mottóval rózsaszínbe bújik és így ad hangot annak, hogy semmi jellegű bántalmazást nem lehet tolerálni!

Erre az iskolában nagyon nagy hangsúlyt fektetnek! Mindenhol ki vannak téve a figyelmeztető plakátok, órákat szentelnek arra, hogy megbeszéljék, hogy senkinek nincs joga bántani a másikat sem az iskolában, sem otthon, sem esetleg az Interneten.

20160224_104856 Mondjam azt, hogy saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy ezek nem csak üres szavak, de ha történik a suliban valami „nem oda illő”, akkor a tettek mezejére lépnek!
Az eset tavaly tavasszal történt, amikor nagyobbik fiam ötödikes volt.
Volt a buszon egy osztálytársa, aki rendszeresen szamárfület mutogatott neki… azután az iskolában is.. Zsombor nem a „türelmesen szenvedünk” típusú gyerek, gondolta visszavág. Elkezdte csúfolni a kislányt, hogy tudja, hogy szerelmes X.Y.-ba és látta őket csókolózni… – ami persze nem volt igaz…

A kislány sírni kezdett… A tanárnő észrevette….
Leültek megbeszélni, kinek mi a baja, majd mind a kettőjüknek bocsánatkérő levelet kellett írnia. Plusz a szülők is kaptak hivatalos értesítő levelet a tanárnőtől, aminek egy másolata ment az igazgatóhoz, aki szépen le is fűzte a „nagykönyvbe”…

És felhívták a figyelmünket, hogyha lesz következő eset, akkor mehet Zsombor az igazgatói szobába, ahol valószínűleg iskolai eltiltás lesz a büntetés, ami bekerül a bizonyítványba és az bizony nem túl szerencsés, mert hatodikban már felvételik vannak (itt hatodik után következik a high school, azaz középiskola).
Először azt gondoltam, hogy ez nevetséges hűhó egy szamárfül és egy csúfolódás miatt. De nem!! Azzal, hogy nem lett úgymond szőnyeg alá söpörve a dolog, hanem egyből erősen rá lett koppintva az orrukra, lehiggadtak. Mind a ketten. 🙂

Az anti-bullying daynek Kanada-szerte hangot adtak. Rózsaszín pólós fiatalok osztottak prospektusokat, szerveztek rendezvényeket, hogy senki ne feledje:
„Ez a társadalom nem tolerálja a bántalmazókat!!”

Hogy eredményes-e ez a küzdelem, azt nehéz megmondani.

Azt viszont olvashatjuk mindenhol, hogy Montreál Észak-Amerika egyik legbiztonságosabb városa, holott ebben a városban él együtt talán a világ legtöbb nemzetisége!!!
És azért ez megnyugtató…. Lehet(ne) így is….

20160224_104821

Cabane à sucre

March 12, 2016March 12, 2016 martee

Beköszöntött március! Az időjárás napról napra szebb, már lassan itt is lehet érezni, hogy jön a tavasz: olvad a hó, már pluszban van a hőmérő napok óta, és szinte hihetetlen, hogy nagykabát, nagysapka és sínadrág nélkül is ki lehet menni a lakásból!!

Mivel ilyenkor már végképp senkinek sincs kedve benn maradni a négy fal között, az első utunk egy félig benti, félig szabadtéri programra vezetett!

juharkezdo

Március és április a juharfa-ültetvények látogatásáról szól Québecben.
Sok olyan, főleg családi vállalkozás hirdeti magát a neten Cabane à sucre (kábán á szükr) / Sugar shack (Cukor kunyhó) néven, ami kimondottan az év ezen időszakában látogatható. A legtöbbször egy étteremre kell gondolni, ahol a helyi juharszirup felhasználásával készült ételeket lehet megkóstólni, különböző juharszirupból készült termékeket vásárolni. Persze, mivel Québec adja a világ juharszirup termelésének közel 80%-át, így nagy a verseny, és igyekeznek valami plusz szolgáltatást is nyújtani, hogy minél több látogatót sikerüljön becsalogatniuk.

juharka

Az étteremben ebédelés a gyerekek számára nem jelent valami nagy programot,- örülnek, ha túlélik bealvás nélkül – pláne nem a szirup, kekszecske stb. vásárolgatás utána, ezért mi is olyan helyet kerestünk, ahol az egész család jól tudja érezni magát. Így akadtunk rá a Constantin család Cabane à Sucre-rére, ahol gyerekprogramok mellett kicsit betekintést nyerhetünk abba is, hogyan készül a világhírű juharszirup!

Mivel már nagyon ügyesen kitapasztaltuk, hogy a rendezvényekre nem nyitáskor érkezik a legtöbb ember, hanem inkább délután, így ma is inkább reggeli után keltünk útra. Na nem kell túl korainak gondolni minket, mert tíz előtt nem nyit ki semmi…

A Costantin család juharfa erdeje csak fél órára van Montreáltól. Ahogy megérkeztünk, már voltak akik ott reggeliztek. Mi megvettük az ebédjegyeinket, majd gondoltam gyorsan veszünk pár dolgot a boltocskában, ahol akkor még nem voltak vásárlók. Hogy milyen jó ötlet volt, ez kb. 2 óra múlva derült ki, amikor már hatalmas sor kacskaringózott a bolt előtt 🙂 – bevallom, ma is rácsodálkoztunk arra, hogy milyen türelemmel képesek itt az emberek sorban állni!! Mintha ez lenne a világ legjobb elfoglaltsága hétvégén!! Nincs tolakodás, nincs egy rossz szó se!

juharbolt
Mikor a boltban dolgozó néninek elmeséltem, hogy életünkben először vagyunk ilyen helyen, úgy nézett ránk, mint a marslakókra… De nagyon készséges volt, egyből tanácsokkal látott el, hogy ebéd előtt nézzünk körbe kint, ahol vannak ingyenes és belépőjegyes programok, a jegyről letéphető kisebb jeggyel pedig mehetünk juharszirup-nyalókát készíteni.
Érdekesség, hogy csak 40km-re voltunk a kétnyelvű Montreáltól, de errefele már sokkal több csak québeci zászlót lehetett látni és az angol nyelvű kiszolgálás se ment olyan zökkenőmentesen, mint a “városban”, ahol ez teljesen természetes… Viszont itt is nagyon kedvesek voltak hozzánk a franciául beszélők is.

juharlo

A juharfa erdőben lehetett sétálni egy nagyot, játszóterezni, ami nagyon jól esett a kellemes 10 fokos melegben, de lovaskocsikkal is körbe lehetett járni a birtokot. Ezeket a juharfákat megcsapolják, hogy tavasszal kifolyjon belőlük a nedv. Régebben csak egyszerűen vödörbe fogták fel a folyadékot, de ma már műanyag vezeték-rendszeren szivattyú segítségével vezetik el hatalmas tartályokba.

juharfa
A fák 45 éves koruk előtt nem alkalmasak arra, hogy megcsapolják őket. Viszont egy-egy fa akár a 300 évet is megérheti. Miután összegyűlt a víz színű folyadék, akkor forralással, szűréssel sűrűre főzik. Kb. 40 liter folyadékból lesz egy liter juharszirup. Ez általában egy fa éves termése….

juharvodor

Québecben a juharszirup általános étrendkiegészítőnek számít – egészségesebb, mint a cukor, így használják teába, kávéba, sütikbe, de sós ételek ízesítsére is. (juharszirup pálinkáról viszont még nem hallottunk… hm… lehet a jövő biznisze lenne??!!)

Ezt ma különösen megtapasztaltuk, ugyanis az ebéd szinte minden fogásában visszaköszönt a juharszirup.
Előételnek káposzta saláta volt.
A borsóleves után – ami otthon inkább a borsófőzelék nevet viselte volna, főfogásként kaptunk: juharszirupba forgatott minivirsliket, sonkás-szalonnás omlettet juharsziruppal meglocsolva, vörösbabot juharszirupban és főtt krumplit. Érdekes volt a sós és az enyhe karamellás íz keveredése!

juharebed
Desszertnek amerikai palacsinta volt – juharsziruppal, juharszirup-pite vanilia jégkrémmel 🙂
Bevallom, mire az ebéd végére értünk, úgy éreztem, hogy cukor-sokkot kaptam…

juharpite

Ez után pedig mehettünk juharszirup nyalókát készíteni! (tire d’érable / taffy)
Felforrósítják a juharszirupot, majd egy-egy kis merőkanálnyit kiöntenek a hóra. Várni kell kb. 15 másodpercet, amíg megdermed, és utána egy fapálcika segítségével fel lehet tekerni.

juhartaffika

Majd pont időben érkeztünk a bábszínház előadására, amit a baba-múzeum egyik termében tartottak fél óránként egész délután.

juharszinhaz

A baba-múzeumban nagyon megtettszett az egyik polc, mert találtunk magyar Matyó babát is : )

juharbaba

Az étterem mögötti részen ekkora már elolvadt a maradék hó is, hatalmas sár és pocsolyák keletkeztek, de senkit nem zavart abban, hogy épp a kibérelt kis quadjával vagy pedálos mini-gokartjával rohangáljon, vagy leüljön a kültéri kiskemence mellé beszélgetni, juharszirupos fánkot majszolgatni vagy a gyerekekre vigyázni az ugráló vár mellett.

juhartaffy

Összességében mindannyian pozitív tapasztalatokkal tértünk haza. Igaz, az ebéd kétszer olyan drága volt, mint akármelyik belvárosi gyorsétkezdében, de megnyugodtunk, mert lehet kalóriában is kétszer annyit kaptunk köszönhetően a sok juharszirupnak 🙂 🙂 🙂

Hazalátogattunk :)

April 18, 2016 martee

Hazalátogattunk. Majdnem két év után két hétre.

Nagyon izgatottan készülődtünk az utazásra. Talán majdnem annyi kérdéssel magunkban, mint amikor ide, az ismeretlenbe indultunk. Csak akkor nem volt bennünk különösebben megfogalmazott elvárás, hisz nem ismertünk itt semmit és senkit!

Viszont haza menni, az más!
Vajon hogy fogadnak majd minket otthon? Milyen lesz a viszontlátás? Hogyan fogunk mi viszonyulni a “régi” életünkhöz?

Az indulást megelőző hetek szervezkedéssel, pakolással teltek. Még a csütörtök délután is, amikor a változatosság kedvéért elkezdett szakadni a hó.
Igaz, hogy előtte nap már foglaltunk taxit interneten, de az időjárás miatt előbbre hoztuk az indulást. Hóban tapogva és kiskabátban dideregve pakoltuk be a bőröndöket a majdnem kisbusz méretű taxiba és mivel a Nagypéntek Montreálban munkaszüneti nap (a Húsvét hétfő nem), plusz a havazás csak nem maradt abba, lassú csigaként vánszorogtunk ki a reptérre este vacsora után.

Persze egy órás késéssel tudtunk felszállni, mert a mínusz 12 miatt a szárnyak is lefagytak. Boldogan és kissé félve, de megkezdtük az utazást London felé!!

20160324_204607

Azt hiszem az éjszakai repülés gyerekekkel sokkal kényelmesebb, hisz a kezdeti izgalmak után másfél órával kidőltek és legalább a legkisebbek végig aludták a maradék 5 órás utat.

Természetesen én nem: mert mindenegyes köhintésre felkaptam a fejem – mi van a gyerekekkel? Senki nem csinál esetleg valami “gyanúsat”? Nem kell-e bevetnem az online repülővezetési tanfolyamon megszerzett tudásomat? 🙂 🙂

Megkönnyebbülve szálltunk fel a Heathrow reptéren 5 óra várakozás után a budapesti csatlakozásra: hisz ez már csak két és fél óra!!!

Miután elhelyezkedtünk a 7 éves kisfiam meglepetten, örömtől sugárzó arccal suttogta apukájának: Apa, MAGYAROK ülnek mögöttünk!!!! Megismerkedjünk velük? 🙂 – ugyanis Montreálban nem kerestünk magyar kapcsolatokat, hisz először csak egy évre terveztük az itt tartózkodást, aminek az a fő célja, hogy megtanuljunk jól angolul, franciául… Így inkább az ezirányú barátságokat preferáltuk.

De még a 12 éves nagyfiam is megnézte a reptéri munkásokat, akik magyarul beszéltek 🙂

Szóval 2 év elég volt ahhoz, hogy míg odafele a franciául, angolul beszélőket nézték meg a gyerekek, most a magyar szóra csodálkozzanak rá. De az is teljesen természetes volt számunkra, hogy a londoni reptéren csücsülve mindenféle nyelvet hallhattunk magunk körül. Már nem éreztük ettől egy cseppet sem idegennek magunkat.

20160325_124300

Az első utunk férjem szüleihez vezetett, akik szépen megterített asztallal és nagyon finom frissen készült vacsival vártak bennünket 🙂 Ez nagyon jól esett!! Hisz elmondhatjuk, hogy leginkább talán a gondoskodásból, törődésből kapunk itt (sokkal) kevesebbet, mint otthon. Sokkal kevesebb az olyan ismerős, akikkel közös programot szerveznénk. Ennek is persze, mint mindennek, megvan a jó és a rossz oldala: sokkal több szabadidőnk van, amit csak a család, azaz mi öten, együtt töltünk el, viszont mi mindannyian szeretünk barátokkal lenni, így jobban hiányoznak a közös programok, amikor a gyerekek eljátszanak, elszaladgálnak, mi meg csak beszélgetünk és közben valami harapnivalót gyártunk (bográcsozás, grillezés stb.) a gyerekeknek és magunknak.

Természetesen vannak már barátaink, ismerőseink, de még nem lehet összehasonlítani a családi vagy a családias szintre emelkedett barátságokkal!!

Arról nem beszélve, hogy van egy nagyon-nagyon nagy különbség a magyar és a kanadai társadalom között. Míg szerintem a magyarokra jellemző a röghöz kötöttség – miután elkezd valaki dolgozni, igyekszik lakást venni, letelepedni egy városban, és nagy eséllyel ott szeretné leélni az életét a kialakult kis környezetében, barátaival. (talán elkezdődött már valami változás ezen a téren…) Addig Kanadában – mégha valakinek már van is nagyon jó állása, lakhatása, családja -, de kap valami jobb munkalehetőséget, már szedi is a cókmókját és köd előttem, köd utánam, el is költözött vagy a város teljesen másik felébe, vagy épp Kanada másik végébe (akár azt is mondhatjuk, hogy a kontinens másik felére).

Ezt már nagyon jól megtapasztaltuk ezalatt a viszonylag rövid idő alatt is – összebarátkoznánk valakikkel, vagy épp a gyerekek az iskolában, bölcsiben, és egyik napról a másikra mennek el a friss barátok….
Egy újabb kapcsolathoz pedig szimpatikus emberekre, sok időre, türelemre, közös programokra van szükség….

20160407_121121

Egy eredetileg marokkói ismerősöm úgy fogalmazott: itt mindig elégedetlenek az emberek és ha adódik valami lehetőség, már mennek is utána…. (ezen elgondolkodtam… Nálunk is mindig elégedetlen mindenki, csak az a különbség, hogy mi magyarok a legtöbb esetben sajnos megragadunk a panaszkodás szintjén… Még a nagyon elégedetlenek is… És minden megy a régiben…Bár lehet, hogy a fiatalabb generáció gondolkodásában már elkezdődött valami változás.)

Jellemzőbbek a rövid-távú dolgok: tanárok nagy része évente váltódik, a költözködés miatt az osztálytársak se töltenek 8 évet együtt, mint otthon sok esetben. (pl. az elsős kisfiam a nem egész tanév alatt az első szintű olvasás csoportból eljutott a 3-as szintre. Azaz a harmadik olvasás tanárnénije és asszisztens tanító tanítja. Plusz minden évfolyamnak új osztályfőnöke van minden tanév elején. Az elmúlt 3 évben 3 igazgató váltotta egymást – mindenki kapott jobb ajánlatot tanév végén, így “mentek tovább”.)
Az albérletek sűrűn cserélnek gazdát, a munkahelyek se hosszú távban gondolkodnak. Minden mozgásban van.
Lehet ezért is ilyen kedvesek általában véve a kanadaiak: egy emberöltő alatt lehet tízszer több alkalommal kell beilleszkedniük egy közösségbe, mint pl. egy átlag magyarnak.

20160403_063438

Visszatérve kicsit szorosabban a hazaéréshez, amin igazán meglepődtem, és egyátalán nem ezt az érzést vártam, hogy amint úton voltunk már hazafele autóval OTTHON éreztem magam. Mikor megláttam a nagyszülőket és elkezdtünk beszélgetni, vacsizni, nem éreztem, hogy kimaradt volna két év!! Olyan volt – nem csak velük, hanem a többi rokonnal, baráttal való találkozás is, mintha max. csak 2 hétre mentünk volna el. Teljesen ott tudtuk folytatni a kapcsolatot, ahol abba maradt. Igazából nem is maradtak abba, hisz telefonon, mailben, viberen Fb-n tudtunk egymás hétköznapjairól is és talán ennek köszönhetően nem voltak nagy hallgatások, mit-is -kezdjünk-egymással érzés szerintem senkiben sem.

20160326_033840

Tehát zavartalanul folytak a beszélgetések a megterített asztal mellett 🙂
Hiszen ők már olyan barátok, akikkel évek, évtizdek óta ismerjük egymást, rengeteg közös emlék és együtt töltött idő áll mögöttünk! Így lehet feszélyezettség nélkül nevetgélni, viccelődni – lazán élvezni az életet!!!!
Ismerjük már egymás rigolyáit, és nem kell azon agyalni beszélgetés közben, – egyrészt, hogy hogyan is fejezzem ki magam a lehető legjobban, hisz csak tanult nyelv az angol és a francia is – ráadásul, hogy vajon, amit viccből mondani akarok, az esetleg nem sértő-e pl. a korei barátomnak vagy a kanadainak… Arról nem is beszélve, hogy valakivel viccelődni, nevetgélni lehessen idegen nyelven is, mind a két beszélgetőnek olyan nyelvi szinten kell lennie, hogy megértse, ha a másik “csak” ugratja….

A legnagyobb meglepetéseket a legkisebbnek kellett így átélnie, aki másfél éves volt kiutazáskor. Hiába meséltünk neki arról, hogy ki kicsoda, hogy mi fogja majd várni Magyarországon, neki minden és mindenki új volt!
Szerencsére könnyen ismerkedik, barátkozik, így kezdeti 10-15 perc visszahúzódzkodás után szépen kibontakozott és otthon is érezte magát bárkinél – persze mindenki meg is tett érte mindent, hogy jól érezze, érezzük magunkat 🙂

20160331_094637

A legnagyobb élményt a nyelv használata jelentette számára. Tami itt több mint egy éve jár francia bölcsibe, és tanulgat angolul is. Mindkettő nyelven megérti már az egyszerűbb utasításokat, tud röviden válaszolni, de ugye hosszabban beszélgetni, elmesélni dolgokat csak magyarul képes. Hát teljes felszabadulást jelentett neki felfedezni, hogy milyen hatása lehet annak, ha beszél emberekhez és azok teljesen meg is értik!!! (bevallom, néha feszegette is a határokat, igyekezett MINDENHOGY a középpontba kerülni és ha kellett, akkor nem riadt vissza akár “olyan” kifejezéseket is használni, csakhogy rá figyeljenek…)

Ezt a két hetet mi csak a családnak és a barátoknak szenteltük, és ők nekünk. Nagyon jó érzés volt, hogy majdnem 2 év távollét ellenére se sajnálták ránk áldozni az idejüket és mindenki annyit készült, hogy tényleg “magyaros legyen a fogadtatás” 🙂 🙂
Természetesen, mikor búcsúzásra került a sor, mindenki megkérdezte: mikor is lesz a viszontlátás és mennyi időre??!!!
Hát ez az, amire nagyon nehéz lenne válaszolni! Ha csak arra gondolok, hogy 2 évvel ezelőtt Húsvétkor, még nem hittem volna, hogy a következő locsolkodást kihagyjuk, és helyette szakadó hóesésben koreai gyerekeknek szervezek tojáskereső versenyt Montreál egyik kicsi parkjában.

Mint ahogy akkor ott azt sem sejtettem, hogy egy évvel később pedig a kislányommal a papákat és a barátokat várjuk tojáskával, szendvicsekkel, virággal a verőfényes tavaszi napsütésben, hogy meg tudjuk ajándékozni majd Őket a locsolásért cserébe…. Bár a kislányom nem szívesen adta a csokitojást… arra hívatkozva, hogy meg bírja azt Ő is enni 🙂 🙂 🙂

Ami biztos, az talán az, hogy két hét kevésnek bizonyult. Egy tipikusan olyan nyaralás lett, amikor egy szusszanásnyi időnk se maradt pihenni vagy esetleg egy kicsit kettesben elmenni valahova a férjemmel.
Egyrészt, ez nagyon jó!! Hiszen ez azt jelenti, hogy annyi barátunk és akkora családunk van, hogy két hétig ebédről jártunk vacsorára és alig győztünk eleget tenni az evési elvárásoknak :)!
Mondhatni két hét alatt szívtunk magunkba két évnyi szeretetkupacot … és magunkra pár kiló felesleget 🙂
Viszont igen, ez is tud kimerítő lenni….
Tehát legközelebb, ha esetleg nem is “örökre” megyünk haza, de biztos, hogy legalább a dupláját szeretnénk otthon tölteni a most rendelkezésre állt időnek.

Úgyhogy mamák, papák készüljetek!! Mennek még az unokák nyaralni hozzátok 🙂

Igazi észak-amerikai buli: Comic Con!!

August 14, 2016 Norbert Csongradi

Tavaly nyáron csak a plakátokat nézegettük, idén tavasszal viszont nekivágtunk: irány a Comic Con! Hogy az mi fán terem? Hamarosan kiderül 🙂

Interneten megrendeltük a jegyeket, bepattantunk az autóba és irány Ottawa! Kanadai szemmel ez Montreálból csak egy kis kiruccanás, hiszen kb. 2 óra alatt oda lehet érni… Érdekes módon itt mindenki időben méri az utazás hosszát, soha senki nem mondja azt, hogy ez 200 km-re van. Valószínűleg azért, mert az utak mindenhol jók, a legtöbb helyre autópálya vezet (ahol 100 km/h a maximum), így az a lényeg hogy mennyit kell az autóban ülni, hogy odajussunk.

Na, de visszakanyarodva a témára: a Comic Con egy hatalmas buli, ami eredetileg a képregény (comics) rajongók összejövetele, majd ez kiegészült a rajzfilm rajongókkal (leginkább a japán anime rajzfilmek), és a népszerű sci-fi, fantasy filmsorozatokkal.
Ha valaki azt hinné, hogy ez tizenéves gyerekek összejövetele, az meg fog lepődni, nézze csak meg a képeket!

Viszonylag korán értünk oda (11 körül, ami itt korán van, mivel általában 10 órakor nyitnak az üzletek), de a parkoló már teljesen tele volt, a közeli katonai gyakorló mezőt nyitották meg parkolásra. Már ekkor brutális tömeg özönlött lefelé az úton az EY Centre felé. Utólag kiváncsiságból megnéztem, idén körülbelül 42 ezer látogatója volt a rendezvénynek…

Már az épület felé sétálva is teljesen természetes, ha mellettünk sétál egy sötét elf, Hulk, Batman, Joker, stb., stb. Nagyon sok ember jelmezbe öltözve érkezik, hiszen az összejövetel csúcspontja a jelmezes felvonulás.

Amint beértünk a hatalmas épületbe, elénk tárult a központi terem, amiben főként kereskedők árulják portékaikat, hihetetlen választékban: több tízezer képregény – teljes sorozatok többszáz dollárért, ritkaságok elképesztő áron, egészen le az 1 dolláros elfekvő készletig -, képregény és rajzfilm figurák, társasjátékok és kártyajáték készletek és egyedi darabok (ebből bizonyos ritka példányok akár $1000-es árcímkével!).

comiccon_comics

Anime figurás poszterek, naptárak, kispárnák és ágyneműk, szerepjátékok minden mennyiségben szabálykönyvekkel, kiegészítőkkel, művészeti albumokkal, különféle kockákkal.

comiccom_bed

A kockák külön megérnek egy megjegyzést: soha nem gondoltad volna, hogy a hat oldalú kocka mennyire unalmas. Itt lehetett kapni 8, 12, 16, 20, de akár 100 oldalú kockákat is – hiszen a szerepjátékoknál ez adja a harcrendszer és a történések alapját. Néhány pultnál “kilóra” lehetett venni a kockákat – egy pohárral merítesz a fél köbméteres edényből és amit sikerült, az a tiéd 🙂 .
Hatalmas mennyiség volt polókból és kiegészítőkből, az egyik cég egy hatalmas “póló-tornyot” épített, ami majdnem a terem tetejét érte, pedig elég magasan volt.

comiccon_tshirts

A tömegben mindenfelé beöltözött emberek, felsorolni is nehéz miket is lehet látni: Deadpool, Spiderman, Batman, elfek és törpék, Star Trek szereplők, Joker, Killer Panda, Star Wars szereplők és robotok, Ghostbusters autó és teljes felszerelés, anime hősök két méteres, részletesen kidolgozott fegyverekkel… Volt pár nagyon meglepő jelmez is, mint például Groot, a fa-lény a galaxis őrzői filmből, aki kb. 2.5 méteres magasságával elég feltűnő volt, de az alábbi X-Men szereplő Storm jelmezben sem csak a ruhadarabok az érdekesek, hanem az a tekintet…

Ha valaki úgy gondolja itt csak a tízenévesek rohangálnak, az nagyot téved! A közönség nagyobb része fiatal és gyerek, de nem ritka, hogy jócskán felnőtt korú embereket (sőt, a lenti szürke bőrű gargoyle néni minimum 50 volt!) látunk beöltözve mindenféle maskarákban. Pár kép az illusztráció kedvéért:

comiccon_dr1

comiccon_dr2

comiccon_dr4

comiccon_dr5

comiccon_dr9

Külön érdekességek voltak még a táblás játékok standjai, ahol hatalmas, részletesen kidolgozott asztalokon játszottak harci játékokat. Ez úgy működik, hogy a felek alakulatait gyönyörű figurák jelképezik, amiket a táblán mozgatnak, miközben a hatótávolságokat és lépés hosszakat centiméterrel méregetik. Elsőre nagyon fura látvány, de sokan teljesen belefeledkezve játszottak, és a fiúkat is teljesen lenyűgözte a játék… sajna a lakásba a tábla sem férne be :(.

Bejárva a termet jól elfáradtunk, noha ez még csak az egyik része volt a három napos összejövetelnek. Az épület termeiben egymást érték a különböző előadások: hogyan készítsük el a jelmezeinket saját magunk, hogyan kell a fenti táblás játékokkal játszani, mit kell tudni a “steampunk” világáról (sajnos nem tudtuk megnézni őket, pedig erre különösen kíváncsi lettem volna!). Egymást váltották a szerzők, rajzolók a dedikálásban a pultoknál.

A terem hátsó része el volt függönyözve és hatalmas sor állt előtte egész nap. Mint kiderült, itt a meghívott sztárvendégekkel lehetett közös fotót – vagy akár csoportképet – készíteni. Kissé hideg zuhanyként ért, hogy az egyik kedvenc színésznőmmel össze-fotózkodást több száz dollárom bánta volna… hiába, erre most “nem értem rá” :).

Egy szomszédos terem telis-teli volt hivatásos képregény rajzolók kiállításával. A fiúk le voltak nyűgözve, ahogy a művészek helyben percek alatt komplett képeket készítettek (Beni azóta rajzol otthon, mióta egy kb. hetvenes bácsitól megtudta, hogy a képregény rajzolás csak gyakorlás kérdése – ő is így kezdte, mert az ő korában még TVjük sem volt, nemhogy számítógépes játékaik, hát ő nekiállt unalmában rajzolni).

Késő délutánra jól elfáradtunk, így haza indultunk, vagyis inkább sprinteltünk, mivel a parkolóban félúton az autó felé elkapott minket egy tavaszi zápor 😀 . Búcsúzóul még pár kép a “conról”: